Nektek mi a legkedvesebb gyermekkori traumátok?

Erőteljes oximoron. :)

Legemlékezetesebb trauma helyesebb volna.

Babakocsival én is álltam fejre, de mivel erre egyáltalán nem emlékezhetek, maximum rejtett traumaként maradhatott meg. Esetleg belejátszott a tériszonyomba.

Óvodában óvónők nem fogták fel, hogy duci gyerek létemre nem tudok sokat enni, így amikor ebédnél otthagytam a tányéron egy kupac főtt krumplit, sarokba állítottak fél órára, majd visszaküldtek megenni a maradékot és ketten üvöltve álltak fölöttem, amíg be nem feszegettem az egész kupac hideg krumplit.

Persze tíz perc múlva kihánytam, ezért újra sarokba állítottak.

Utána 10 éven át nem ettem meg a főtt krumplit. Püré, hasáb stb. jöhetett, de simán főzve a hideg kirázott tőle.

Ma már megeszem, de olyan Steven Seagal mosollyal az arcomon.

Mint feljebb említettem, duci kiskölök voltam, pedig keveset ettem.

Általános suliban alsóban a napi tízóraira szinte mindenki egy kocsideréknyi kaját hordott, én csak egy almát.

Na ezt az almát majszolgattam szünetben, amikor az ig. helyettes nő kijött végignézni a nyájon.

Kiszúrt engem és odakiabált:

- Megint zabálsz? Ezért vagy ilyen dagadt, mert állandóan zabálsz.

Nem mellesleg a nő 155 centis magassághoz ugyanekkora átmérővel rendelkezett derékban. Szóval olyan globoid alkat volt. És ő dagadtozott le.

Ekkor gondolkodtam el azon először, hogy az élet igazságtalan és sokszor nem lehet ellene tenni semmit.

Volt még jópár, majd még ha hozzájutok, dobok ide.

Legkedvesebb?! Inkább legmegrázóbb, nem?! Szerintem az amikor anyám meg akart késelni, mert elvágta az ujját hagymaszeletelés, meg krumplipucolás közben. De ez többször is elofordult persze. Amúgy csak sokat vert.

Második helyre meg azt tenném, amikor a szomszéd cigány no, csak ütötte, de nem verte agyon. Az is elég traumatikus élmény volt, mert utána 11 évesen 30 kilósan azért is kikaptam amiért nem védtem meg.

Nekem tényleg van kedvesnek mondható, de akkor traumatizáló ovis élményem.

Nem tudom mindenki tudja-e, mi az a “katona”. Mint játékszer, persze. A mi gyerekkorunk kedvenc játékai voltak azok a kicsi fröccsöntött műanyag figurák, amik az ólomkatona mintájára nagy mennyiségben és különböző formákban szolgálták a fiúgyermekek “ militarista” nevelését.

Nekem is volt jónéhány ilyen, és egyet magammal vittem az óvodába, amit az óvónéni valamiért elkobzott tőlem. Nyilván ideiglenesen, hogy majd a nap végén visszaadja. De sajnos nem így történt. Mesemondás kezdődött, az óvónéni leült egy kisszékre, mi meg körbeültük a szőnyegen, úgy hallgattuk. Egyszer csak észrevettem, hogy a katonámat a kezében tartja, és mesélés közben szórakozottan egyre durvábban inzultálja. Onnantól nem tudtam a mesére figyelni, hanem csak arra, hogy tekergeti a kézigránátot éppen elhajító szerencsétlen kicsi műanyag fejét. Mely a hosszas gyötrés után le is vált a testéről! Jajj! Persze nem mertem szólni, de majdnem sírva fakadtam.

Ma már kedves emlék, mert azért mély nyomot nem hagyott bennem, de akkor nagy fájdalom volt.

Egy világ dőlt össze bennem, amikor elsőben osztályfőnöki intőt kaptam, mert olvasás órán pad alatt olvastam.

És még a könyvet is elkobozták év végéig.

Bizony nem mindegy, hogy milyen tanarak kezei közé kerülünk!

A wadmalac által leírt sajnos jellemző történethez hasonló velem is megtörtént. Mint érdeklődö, kíváncsi kölyök én is sokat nézegettem térképeket, és persze megtettem “hatalmas” felfedezésemet Dél-Amerkika és a nyugat-afrikai partvidék kongruenciájáról. De én még azt is megtettem, hogy pauszpapírra átmásoltam a kontúrokat, majd keményebb papírból ki is vágtam a két kontinenst. Nagy felfedésemet boldog izgalommal mutattam meg földrajztanárnőmnek, aki faarccal csak annyit mondott rá “aha, indulj be az osztályba, felelés lesz”. Az, hogy egy általános iskolai földrajztanár a 70-es évek közepén nem tudja ki az a Wegener, meg hogy lemeztektonika, kontinensvándorlás talán nem is annyira borzasztó (?) , de az, hogy egy dicsérő jó szava sincs 12 éves tanítványához, na az tényleg szomorú. Persze csak így felnőtt fejjel gondolom ezt, akkor nem traumatizált engem, hiszen nap mint nap értek bennünket igazságtalanságok az általános iskola buta, kicsinyes mindennapjaiban.