Van/volt már valaki hasonló helyzetben? (hosszú leírás)

Mielőtt nekifogok leírni, hogy mi is történt pontosan, egypár dolgot leszögeznék magamról. 18 éves lány vagyok, abból a fajtából, aki nagyon ritkán jár el bárhova is, de ha elmegy, akkor végighülyéskedi az estét, és jó pár embert megnevettet... Nagyon sokat viccelődöm, mondhatni az osztálytársaim/barátaim el is várják tőlem, hogy ha megjelenek, valami vicceset mondjak. De annak ellenére, hogy sokak szerint jó a humorom, és tényleg nagyokat tudok nevetni a barátaimmal, elég gátlásos és önbizalomhiányos vagyok (persze, lehet, hogy nem önbizalomHIÁNY, mert alapból nincs miért legyen. Mármint értitek, az, hogy önbizalomhiány azt sugallja, hogy lennének értékeim, amik miatt magabiztos lehetnék, de nem valamiért mégsem vagyok az. Én nem állítom, hogy vannak ilyen értékeim, de az biztos, hogy állandóan szorongok valami miatt, folyton túlgondolom a dolgokat, és mindig attól rettegek, hogy nevetségessé teszem magam valamivel...) Na de eltértem a tárgytól. A lényeg, hogy nehezen nyílok meg az emberek előtt... talán még nem is volt példa rá. De amúgy nem házalok azzal a facebook-dumával, hogy "Nem tudjátok, min megyek keresztül, mert a könnyeimet mosoly mögé rejtem." De tényleg soha nem mutattam ki semmiféle komolyabb érzelmet a barátaimnak, ha mégis szóba jött valami, én gyorsan elvicceltem az egészet... Valahogy rám is ragadt ez, hogy "nincsenek érzései", meg, hogy "mindig hülyéskedik" egyrészt ezért, másrészt, mert nagyon szeretem a fekete humort, de ez most mellékes.

Szóval ezért is írom ide a kérdést; nagyon kellemetlen lenne akár a barátaimnak, akár egy családtagomnak előállni ezzel. Egyszerűen szürreálisnak tűnne nekik, hogy ilyen természetű problémám akadt.

Maga a probléma az, illetve egy része, hogy szerelmes lettem egy srácba, akit elég kevéssé ismerek. (Ezt még ide is nehezemre esik kiírni.)

Még sosem voltam szerelmes, és egész 18 évem alatt egyetlen srác tetszett meg nekem a mostanin kívül, kb 6 évvel ez előtt, szóval nem vagyok az a kéthetente szerelembe eső típus. Nagyon furcsa ez nekem... Januárban ismerkedtem meg ezt a fiút, egy kiránduláson, azóta párszor összefutottunk és elbeszélgettünk suliban vagy utcán. Amúgy nem volt sok interakció köztünk, igazából egy közös haverom beszámolóiból ismerem, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Egyfolytában rá gondolok, semmire másra nem tudok odafigyelni, ha meglátom valahol, összeszorul a szívem, és bizseregni kezdenek a lábaim, egy csomót érdeklődtem iránta a közös barátunknál, ami egyébként nem szokásom.

Egyébként elég furcsán jött a vonzalom... A már emlegetett közös barát sztorizgatásai alkalmával sokszor hallottam róla, ezek miatt elég súlyos előítéletekkel indultam a kirándulásra, és egész héten nagyon hidegen viselkedtem vele. Nem voltam bunkó, csak visszautasító, de már akkor is folyton róla gondolkoztam, de fura mód nem reflektáltam erre, és nem próbáltam kitalálni az okát, pedig elég önreflexív vagyok a legtöbb esetben. De aztán egy-két héttel később sikerült megfejtenem az érzéseimet, rájöttem, hogy nagyon is kedvelem, hogy sohasem találkoztam hozzá hasonlóval, egyszerűen lenyűgözőnek tartom a személyiségét, hogy legszívesebben folyton vele lennék. Képes voltam - különböző indokokkal - minden szüneten az udvaron csövezni, hátha meglátom... Hihetetlenül megbántam, hogy annyira ignoráns voltam vele szemben, hogy rövidre zártam a vele való beszélgetéseket és nevettem az ellene elsütött vicceken... :(((

Tudom, hogy ez elképesztően szánalmasnak hangzik, és végső soron az is, de tulajdonképpen senki előtt nem csináltam hülyét magamból, mert összességében azért elég diszkréten viszonyultam hozzá, mind az ellenszenv, mind a szerelem szűrőjén keresztül.

Na, de hogy a konkrét kérdésekre is sor kerüljön:

- Ha te is olyan természet vagy, mint én (egyáltalán nem beszélsz az érzéseidről, inkább mindet enyhe cinizmus mögé rejted), sikerült valaha kilábalnod belőle, és megnyílnod? Ha igen, hogyan kell, hogy ne légy szánalmas vagy fura? Ha próbálkoztam is néha, mindig visszatáncoltam, és elkezdtem hülyéskedni ahelyett, hogy őszinte legyek. Egyszerűen szétvet ez az érzés, hogy szerelmes vagyok, elcsesztem az egyetlen esélyemet, de nem tudok senkivel beszélni róla...

- Van olyan köztetek, akik teljesen értéktelennek érzi magát, egyszerűen elképzelhetetlennek tartja, hogy bárki is megszeresse? És ezért... "Feel like I'm the worst, so I always act like I' the best."

- És ezt már inkább csak kíváncsiságból kérdezem, de fordult elő olyan veletek, hogy a személy, akibe szerelmesek lettetek, az elején minden szempontból taszított titeket? De nemcsak, hogy közömbös volt számotokra, hanem kifejezetten erős ellenszenvet tápláltatok iránta?

- Az utolsó kérdésem pedig arra vonatkozik, hogy szerintetek próbáljak-e beszélgetni vele? Előreláthatóan a nyáron elmegyek pár fesztiválra, ahol ő is ott lesz. Ilyenkor elég okés dolog odamenni az ismerősökhöz, gondolom... Vagy inkább felejtsem el, ha már egyszer annyira elutasítóan viselkedtem vele szemben?

Amúgy az néhány alkalom, amikor találkoztunk nem sült el annyira rosszul. Mindig megölelt, és hihetetlenül udvarias volt.

Hát ennyi volna. Köszi, hogy elolvastad, és sajnálom, hogy kicsit összeszedetlen, kicsit más kategóriába is beillene, kicsit önsajnáltató :)) Na de az őszinte véleményetekre és tapasztalataitokra vagyok kíváncsi, úgyhogy ne rejtsétek véka alá...