Képes leszek valaha normális életet élni, esetleg van valakinek hasonló tapasztalata? (Hosszú) 21/f

Össze vissza írva, ahogy feltörtek az érzéseim!

Nagyon őszinte leszek, mivel ezt már végső elkeseredettségemben írom ki, így talán kikerülhetem az öngyilkosságot, ezért azt kérem, hogy csak az válaszoljon írjon, aki tényleg segíteni akar és nem trollkodni, élvezkedni a szenvedésemen.

Szóval egészen óvodás korom óta gondot okozott a kommunikáció más emberekkel főleg családon kívül és az érzelmeim kimutatása. Ez miatt nagyon sokat terrorizáltak érzelmileg aminek köszönhetően nagyon lecsúsztam. Jelen pillanatban érzelmileg olyan mélyen vagyok, hogy ez a kérdés az utolsó lépésem az öngyilkosság előtt. Tudom most mire gondoltok, régen én sem értettem az öngyilkosokat, sajnos már értem milyen elviselhetetlen szomorúság(ami már fizikailag is okoz fájdalmat) kell ahhoz hogy valaki erre szánja el magát.

Mivel a kommunikáció (egyszerűen nem tudtam megszólalni idegenek közelében) gondot okozott így barátnőim se voltak. 1 lány volt akiben képes voltam megbízni (8. osztály) de nagyon csúnyán megalázott kb 70-80 ember előtt. Azóta kb senkiben nem vagyok képes megbízni.

A bizalom hiánya miatt barátaim se nagyon vannak, vagy csak felszínes barátság alakult ki, a családommal siralmas a kapcsolatom. Apám lese sz@rja ha beszélni akarnék vele, anyámnak pedig a dalmatáját jobban szereti mint engem, és ezt sokszor az arcomba is vágja. Tehát senkire nem számíthatok érzelmileg így mindent ami bennem van csak raktározok kb 2. osztály óta és ezek most felszínre törtek. Persze van 1-2 dolog az életemben ami jónak mondható, de ez eltörpül a rengeteg rossz mellett.

A következő részt nem tudom hogy fogalmazzam meg, hogy átadja az érzéseimet a kérdés és érthető is legyen... talány így jó lesz

Mivel nem dolgozom még hanem tanulok nem tudok megszabadulni az itthoni folyamatos veszekedések alól, ahol nagyon sokszor olyanokat vágnak a fejemhez(ÉS még csak nem is romák vagyunk), hogy dögöljek meg, "kár élned", "többet remélem haza se jössz", "haljál meg" de még sorolhatnám és nem adok rá nyomós okot. Nyilván nem tetszik nekem sem, hogy az éjszaka közepén arra ébredek, hogy a kutya kaparja az ajtóm, vagy vonyít az ablak alatt. Ha csúnyán szólok vagy megütöm a kutyát (nem olyan módon, hogy baja essen csak tenyérrel pl a combjára, nyakára csapok) akkor egyből nekem esnek, és azonnal úgy kezdik hogy "rohadjon le a szád mikor szidod" vagy "száradjon le a kezed mikor hozzá érsz". Egyik hasonló veszekedés után azt mondtam, hogy megölöm a kutyát (nem bántanám olyan módon, valamilyen szinten én is szeretem azért ) azt mondta anyám, hogy "akkor te is mész utána rohadjál meg". De ennyi legyen is elég a családból. Ezt azért írtam le, hogy minek a hatására kerültem erre a szintre ahol vagyok.

A következő ami még fájdalmat okoz, az az hogy nem vagyok képes ismerkedni idegenekkel és ezért vagyok magányos. Nem sokra vágyom a jelenlegi helyzetemben, csak egy barátnőre aki szeret és megért. Egy kapcsolat érzelmi részére, arra hogy szerethessek valakit és szeressen ő is. Akivel elfelejthetem még ha kis időre is a sok rosszat és fájdalmat. Na meg 1-2 olyan barátra akiben meg is bízhatok. Szó szerint rettegek az idegenekkel való ismerkedéstől, hogy megint csak megaláznak, kihasználnak, hülyének néznek és attól félek, hogy ez már soha nem fog változni. Jártam pszichológushoz, de nem igazán segített sőt talán rontott is rajta. Van valakinek tapasztalata hasonló helyzetből? Nem lenne jobb ha inkább véget vetnék az egésznek? Már gyűlölök bejárni az órákra is, az osztályban 2 pár van akik ott jöttek össze és folyamatosan őket kell néznem, de az utcán, buszon se látok mást csak azt ami elszomorít.

Képes leszek egyszer arra, hogy ismerkedjek?