Mi ez az érzés? Megéri?

Van egy lány, aki iránt nem tudom hogy mégis mit is érzek igazán. Azt mondtam neki hogy szeretem, de ez valahogy mégsem igaz. Nem akarok többet se neki, se magamnak hazudni. Amikor mellette vagyok, rengetegszer érzem magam szorongva. Amikor esetleg nem érezném ezt a fajta szorongást, akkor pedig amint elkapnám a fonalat leblokkolok, és azon kapom magam hogy nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem éppen. Mindez teljesen akaratlanul történik. Facebook-on pedig bár jól kijövünk, tudom jól hogy nem bízik bennem, és hogy gyakran nem hiszi el amit írok neki. Illetve elég nehezen jövök rá hogy éppen milyen hangulatban van. A netes beszélgetéssel a legnagyobb baj az, hogy én baromira nem szeretek így kommunikálni olyanokkal, akiket ismerek személyesen is. Ő viszont csak így tudatja a komolyabb dolgokat, ezáltal nekem is itt kellett leírnom hogy szeretem.

Múlt héten volt egy jó nagy veszekedés (lásd a kérdés):

https://www.gyakorikerdesek.hu/tini-parkapcsolatok__szerelem..

Röviden B avagy a lány akiről szó van a kérdésben, és C a másik lány barátom. B 2-3 naponta piszkált C-vel, hogy miért nem beszélek vele inkább, meg kérdezősködött hogy biztos tetszik nekem stb. (holott alig beszéltem vele - mármint c-vel) Aztán a cirkusz után ezt a felfogást kb. el is könyvelte magának. Szerinte minden amit csináltam csak hitegetés volt, és én igazából C-t szeretem. Ez nem igaz, hisz összesen két hete beszélgetek vele...

A cirkusz óta eltelt egy hét, és valahogy másképp érzem magam. Nincs rajtam a sírhatnék, az üresség érzet. Sőt, szinte semmit nem érzek. Újra csak "vagyok", és nem érzek semmit. Csak telnek a napjaim. Amíg vele beszélgettem, mindig volt bennem valami... nem is igazán tudom mi. Aztán amikor elkezdett közömbösködni (lásd: kérdés), onnantól mintha a lelkem legmélyén találtam volna magam. Sötétek voltak a napjaim. Rosszul éreztem magam, baromi könnyen lettem ideges a semmiből, és kedvtelen voltam.

Ha mellette vagyok, fáj és baromi bizonytalannak érzem magam. De reménykedek, hogy előbb utóbb elkezd bízni bennem (ami a cirkusz után már közel lehetetlen), és lehetek valaki neki. De ha rosszban vagyunk... talán még jó is picikét. Nem szorongok, nem kell foglalkoznom semmivel. Nem félek attól hogy elcseszem, nincs ami miatt feszült lennék. Élem a napjaimat, és közben nyomja a szívemet az ami történt köztünk eddig, de egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert elkönyvelem magamban hogy elcsesztem. Próbálkozni meg nem tudok úgy ahogy ő azt várná... hisz leírtam neki sokmindent, de nem tettem azért hogy ezeket elhiggye. Igaz az részben neki is köszönhető, mert nem akart találkozni velem, de ha meg is tette volna... Van nekem egy olyan problémám, hogy nem tudok másokkal fizikálisan érintkezni. Vagyis nyilván tudok, de... A haját se voltam képes megfogni, amikor mondta.

Volt bennem egy gát. (több is van) Én ezt a gátat áttörtem, és elmondtam neki hogy mit szeretnék tőle. Próbáltam a tőlem telhetőt megtenni érte. De vannak olyan dolgok (pl. az előbbi) amit egyedül nem tudok meglépni. És ahogyan ebben, úgy sok másban se partner. Úgy érzem fölösleges nekem ezt tovább erőltetni, mert nem érti meg az én nézőpontomat a cirkusszal kapcsolatban. (meg a hasonló szituációkban) Mert nem tud bízni bennem, illetve túlságosan a saját gondolatai és elvei után megy. Mert egyszerűen nem partner semmiben... Ha ezt folytatom, és tovább próbálkozok felemésztem magam, az végén pedig ugyanide jutnánk. Én pedig nem akarom újra és újra megbántani őt a hülyeségeimmel.