Szerelmesnek lenni, de nincs tárgya?

/nem érzem pontosnak a témamegjelölést, de ez egy másik lapra tartozik/

Régóta érzem úgy, hogy szükségem lenne valakire, akire mint szerelmem tárgya tekinthetek. Persze latolgattam az esélyeim, gondoltam is egy-két emberre, de mindig ott lyukadtam ki, hogy sosem ugranék bele az ismeretlenbe, hogy sosem csinálnék meggondolatlant vagy valami oltári nagy butaságot. Másrészt, aki szóba jött, akivel talán alakulhatna is valami, azért esett ki, mert személy szerint nem merek ilyesmibe belevágni. Sokszor játszom az egyedül megöregedés gondolatával, próbálok értelmes indokokat gyűjteni bármely oldalra, de nem megy. Félek-e egy párkapcsolattól? Igen. És nyilván nem vagyok felkészülve rá. Én a magam részéről nem gondolom, hogy ez olyan dolog, ami szellemileg éretlen embereknek áll.

Sosem gondoltam arra, hogy nekem igenis szükségem lenne ilyesmire, nem kell a tapasztalatszerzés, ráérek még. Ezt a mai napig így gondolom. Azt viszont tudom, hogy nem vagyok egy szórakozó típus, és az elmúlt évek során akart-akaratlan lekorlátozódott az agyam, így a páros tevékenységektől menekülök. Legyen az egy kedves ismerős, osztálytárs, barát, én ugyan nem akarok a közös közegünkön kívül érintkezni.

Mindezek ellenére érzek egy nagyon erős valamit, ami azt diktálja, hogy szeretni kéne valakit. Nyilván ez a "szív parancsa", az agyam viszont homlokegyenest ellent mond. Van ennek bármi értelme? Az-e, amire gondolok vagy valami teljesen más? Meg tudok tőle szabadulni? Legalább részlegesen. 17L