Írtam jó pár rémtörténetet, hol oszthatnám meg a Világgal? (rövid részlet a leírásban) Jó olvasást.

Egy részlet az írásomból, a történet csak KITALÁCIÓ!

“ A Lehel téri piacon álltam szintén, a kislányom halála után ekkor hallottam újra azt a jellegzetes csikorgó hangot, -mintha a villamos kereke a sínen csúszna. Sötét volt, körül-belül hajnali 2 óra környékén lehetett, a telefonom lemerült, karórát sosem hordtam, az úttest szélén órákat mutató táblák leálltak. Budapest úgy nézett ki mint egy szellemváros, néha elment egy-egy taxi. Valami teljesen természet feletti érzelem fogott el engem azon az estén. De az a rohadt csikorgás nem hagyta nyugodni az agyamat, nem sokon múlt, hogy bele ne őrűljek míg valami jármű nem érkezik, ami tovább visz engem a Róbert Károlyig, onnan hazáig a putri lakásomba, ami anyám nevén van. Ma napig a kislányom emléke kísért. Hogy lehettem olyan felelőtlem, hogy hagytam kilépni az ablakon, amíg én a barátaimmal ittam. Borzasztóan fáj.

Egy régi villamos érkezett, a végállomásra, furcsálottam, mert ameddig én ácsorogtam semmit sem láttam és nem is hallottam, talán egy kicsit elaludtam. Éjszakai műszakról küldött haza a góré, miszerint olyan dolgokat teszek hétről hétre amit a cég már nem tűr el. Sosem értettem a főnököket, egy más világ. Halottnak kéne már lennem, semmim sincs..

A villamosban nem ült senki, tudják, az a régi ‘küklopsz lámpájú’ villamos volt, amit már rég ki kellett volna vonni a forgalomból. A sofőrt kerestem, de nem láttam sehol, így hát hidegen is hagyott az ügy, felszálltam, mert befagyott a seggem a -10 fokban. Tíz perc múlva indultunk, de egy örökkévalóságnak tűnt. Egy öreg néni ült velem egyedül az egész villamoson. Valami túlvilági marhaságról beszélt, nem érdekelt.

Elindultunk, az az iszonytató csikorgás nem nyugodott. Próbáltam aludni, mert nagyon fájt a fejem és mintha a szívem dobbanásonként mondta volna be a szolgálatot. Minden sejtem haldoklott, az agyam mintha szétröccsenne és a szememen keresztül folyna ki.

De ezt nem hagytam, csukva volt a szemem, aludtam, az öreglány folyamatosan engem nézhetett, éreztem a rohadt tekintetét magamon. Néha kinyitottam a szemem, lássam merre járunk, nagyon lassan haladtunk. Féltem, megnéztem a sofőrt, hátha van már ott valaki. Egy csontváz szerű ember vezette, beesett szemekkel, nagy koponyával, világító pirosnak látszó szemekkel, BKV ruhában, megszólalt: -Nyugalom, fiacskám, mindjárt megérkezünk valahova, ott nem lesz több szenvedés. Inkább visszaülök, biztos képzelődök..

Elaludtam és álmodtam, sosem látott dolgokat éltem át abban a néhány percben, halott szagot éreztem, a bomló hús szagát. Sokszor úgy világított valami, mintha egy reflektor világítana a pofámba, vas ízét éreztem a számban, talán vér. Csikorgás továbbra sem hagyott nyugodni. Úgy éreztem megérkeztem, a csikorgás olyan hangosan toldult az agyamban, hogy a hallásomat valószínűleg örökre elvesztettem.

Vettem még egy utolsó lélegzetet az utolsó csikorgást hallva, megérkeztem, a fájdalom örökre megszűnt. Balra néztem, egy steril tálcára volt helyezve az agyam, ami még megmaradt belőle, de még mindig láttam, mit tesznek velem a boncteremben. Bámulatos! Máskor jobban figyelek, mikor lépek ki a sínekre..de ez már csak képzelet marad. Talán a szenvedés rosszabb mint előtte. De vigyázzatok, pontosan tudom mikor merre léptek és min jár az agyatok!”