Mondanátok véleményt? "Rövid" részlet. Milyennek találjátok?

Írok egy történetet, fejben fel van építve az egész, megírva belőle kb. 70 oldal, de az első két oldalt kb. hússzor írtam már át, mert egyszerűen sosem érzem elég jónak. Hol túl lomha, hol túl pörgős... képtelen vagyok megtalálni az aranyközéputat.

Az alant bemásolt részt ma délután hoztam össze, érdekelne a véleményetek: ha ezt olvasnátok, kíváncsiak lennétek-e a továbbiakra is, vagy abbahagynátok az olvasást?

(A történet amúgy romantikus krimi, néhol kissé horrorisztikus elemekkel [bár csak visszaemlékezés kapcsán].)

Részlet:

Sötétített üvegű Mercedes fékez a mellettem lévő sávban. Minden bizonnyal megdöbbentő látványt nyújthatok utasainak, mert az anyósülés felőli ablak résnyire leereszkedik, épp annyira, hogy megpillanthassam a sofőr napszemüvegének alsó szegélyét – a fekete bőrű fickó a jelek szerint leplezetlenül bámul.

Nem törődöm vele, lévén ezer dolgom van. Egyik lábam a kormánykeréken nyugszik, jobb kézzel épp az utolsó ecsetvonást húzom kislábujjam frissen festett körmén, bal kezemmel a hajkefémet markolom, és igyekszem valami rendszert vinni bozontos, sebarna hajszerkezetembe, persze sikertelenül. Közben a tükörben ellenőrzöm sminkemet, és a rám pillantó borzas rémület szájfénytől csillogó ajkaira gúnyos fintor kúszik, fekete szemceruzával hangsúlyossá tett zöld szemei lesajnálóan méregetnek; azt hiszem, ő sem elégedett az eredménnyel. Sebaj, végtére is nem bálba készülök, csupán a nővérem eljegyzési vacsorájára, s ha a vőlegényt a családom többi tagjának nem sikerült elriasztania, kötve hiszem, hogy épp az én középszerűségemtől szaladna a szélrózsa minden irányába.

Lehajítom a hajkefét, visszacsavarom a körömlakk kupakját és a táskám oldalsó zugába bújtatom az üvegcsét, majd a testápolóért nyúlok, és a Mercedes sofőrjének nyílt bámulása közepette nekilátok bekrémezni végtagjaimat – másodpercekkel később mennyei zöldtea illatot árasztok, s ezért nem tudok elég hálás lenni Elizabeth Ardennek. A művelet közben csüggedt pillantást vetek az anyósülésen heverő meghívóra és újra elgondolkozom, hogy talán akkor kellett volna mindent hátrahagyva egy lakatlan szigetre menekülnöm, midőn alig egy hete a kezembe kaptam ezt az aranyszegélyes kopertába bújtatott rettenetet. A jelenlegi tényállás szerint az én drága, tündéri nővérem mégiscsak talált egy olyan balféket, aki az anyakönyvvezető és a násznép szeme láttára hajlandó hivatalosan is a nyakába venni egy két lábon közlekedő problémahalmazt.

Alapvetően könnyen túl tudnék lépni ezen a megrázkódtatáson, elvégre már évszázadok óta nem újság, hogy a férfiak inkább vesznek el szép nőt, mint okosat. Még irigy sem vagyok, hisz a saját véremről van szó, nem sajnálom tőle a boldogságot – ami az ő intellektusát ismerve amúgy sem fog sokáig tartani. Az egyetlen, ami zavar, az az esküvőt megelőző időszak, amiből nyoszolyólányként kénytelen vagyok kivenni a részem, és már jó előre hidegrázós vagyok a partik és fél doboz nyugtatóval elviselhető vacsorák lehetőségétől. Sosem voltam az a típus, aki élvezettel hajlong képzelt vagy valós hírességek előtt, s ezzel bizony sokszor ki is vívtam a családom haragját, amit helyettük is mélységesen szégyellek. Kora gyerekkorom óta jó képességem van ahhoz, hogy lássam, amit néha a semmiből felkapaszkodott szüleim művelnek, az már túlmegy a vérciki határán, s a füleim is elég jók, hogy hallhassam, ahogy a nálunknál tehetősebbek összesúgnak a hátunk mögött.

A krízis a mai estén látszik tetőzni, hiszen a vőlegény és családja tiszteletüket teszik szerény hajlékunkban, én pedig azt kívánom, bárcsak már most elnyelne a föld, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a megaláztatással, ámbár ha mélyen tisztelt atyám ismét elfelejti bezárni privát bárszekrényét, talán menthető lesz az este.

Eközben persze tovább krémezem a kormányon nyugvó lábam, s a szemem sarkából észlelem, hogy a Mercedes üvege még lejjebb araszol, immár a néger pasek orrát is látom, és bár a napszemüveg sokat kitakar, mégis biztosra veszem, hogy enyhén ketyósnak gondol. Alig egy másodperccel később a jobb hátsó ablak szintén lentebb ereszkedik, ebből sejthetem, hogy nem csak a szolga, de az Úr is az én cirkuszi mutatványomon szórakozik. Megfordul a fejemben, hogy különböző kézjelekkel a tudtukra adhatnám, mi a véleményem a kukkolókról, ám mert csupán roppant vulgáris mutogatnivalók jutnak az eszembe, ezért lemondok a megvalósításról. Helyette elgondolkozom, miféle látványt nyújthatok: adott egy citromsárga, hátizsák méretű bogár, melynek vezetője égbe meredő lábát kencézgetve, eszelős hajzuhataggal, a kocsiból kiáramló Where ever you will go dallamára ütemes mozgást végezve szórakoztatja sofőrtársait Seattle egyik legforgalmasabb kereszteződésénél.

Pedig a Claire-től kapott rózsaszín, bolyhos kormányvédőt még fel sem raktam! Mindenesetre, ha anyám most látna, nyilván megkérdezné, miféle drogokat használok mostanság. Semmilyet, felelném én, ő pedig nem hinne nekem.

A lámpára tekintek, az azonban még mindig pirosat mutat, s nem úgy tűnik, mintha az elkövetkező évtizedben váltani akarna.