Mit gondoltok, kezdhetek még valamit az írással?

Tudom, hogy hosszú, de örülök, ha végigolvassátok és elmondjátok a véleményeteket.:)

Sajnos, sok írásom volt, sok elveszett a gépemről, vagy csak papíron kallódik valahol, és egyet sem fejeztem be. Nem tudom, miért, egyenlőre csak írogatok, mondjuk idő szűkében is vagyok. De szeretem csinálni és lehet, hogy egyszer majd publikálnék is valamit, de addig még hosszú az út.:D

Előszó - Tíz évvel ezelőtt…

- Apa, apa, nézd! – a fiú egy szórólapot szorongatott a kezében, ahogy közelebb hajolt az édesapjához.

Addig rázta izgatottan apja szeme előtt, míg a férfi sóhajtva el nem vette tőle.

- Mi ez? – az apa csak fél szemmel figyelt az útra, ahogy átfutotta a belvárosban épült új akvárium megnyitójáról szóló reklámpapírt.

- Ugye milyen jó? Közel van hozzánk, gyalog is mehetünk, és gyilkosbálna-show is lesz! – hadarja a fiú.

Az apa elmosolyodott fia lelkesedésén, ahogy visszaadta a papírt, hogy sebességet váltson.

- Mikor lesz? – kérdezte.

A fiú szélesen mosolygott – Jövő hét csütörtökön – a születésnapján.

- Ó, Jack, sajnálom, tudod, az új tervezet, amin dolgozok… Aznap van a bemutatója, nem hiszem, hogy el tudnánk menni. Majd elviszlek máskor – nézett egy pillanatra az anyósülésen ülő letört fiúra.

- De – kezdte a fiú csendesen – aznap van…

- Biztos vagyok benne, hogy máskor is lesz bálna-show! – vágott közbe apja ingerülten.

A fiú összehúzta magát az ülésen, szőke tincsei az arcába hullottak, és nem szólt semmit. Pedig legszívesebben üvöltött volna. De látta apja beesett arcát és fáradt tekintetét, nem akarta tetézni a gondjait.

Mióta az édesanyja meghalt, a férfi egyfolytában csak dolgozott. Jacknek meg kellett tanulnia gondoskodnia magáról, mert fáradt apja bár minden tőle telhetőt megtett, néha csak éjfél után ért haza.

Ezen a napon is három órát várt az iskola előtt, hogy apja felvegye, és még a születésnapját is elfelejtette. Egyre többször feledkezett meg róla.

Az autó megállt egy piros lámpánál.

- Sajnálom, nem olyan fontos – mondta halkan a fiú.

Hangjából tisztán lehetett hallani, hogy az ellenkezőjét gondolja. A férfi megszorította a kormányt.

- Ne légy ilyen, már elég nagy vagy, hogy akár egyedül is elmehess, ha ennyire szeretnél!

- De én együtt akarok menni – suttogta a fiú.

Jackson bármit megadott volna, hogy minden ugyanolyan legyen, mint fél évvel ezelőtt, amikor még élt az édesanyja és az apja is boldog volt. Akkor sosem felejtették el a szülinapját…

- Nem tudok, nem érted? Dolgoznom kell! Épp elég nehéz egyedülálló apaként megkeresni a napi betevőre valót anélkül is, hogy ilyen kis akadékoskodó kolonc lennél…! – kiáltott rá a fiúra.

Jackson dermesztő hallgatásba burkolózott, amitől apja mintha felfogta volna, mit is mondott az imént.

A férfi nagyot sóhajtott, és ököllel belevert a kormánykerékbe.

- Sajnálom, Jackie, nem kellett volna ilyeneket mondanom – szégyenkezett -, csak a fáradtság beszélt belőlem. Tudod ugye, mennyire szeretlek? – ragadta meg a fia vállát, és bocsánatkérőn nézett rá.

Jackson továbbra is csak hallgatott. A férfi beletúrt sötét, őszülő hajába.

- Talán mégiscsak tudnék időt szakítani csütörtökön az akváriumra, igen. Ez egy jó alkalom lenne, hogy egy kicsit együtt legyünk és beszélgessünk. Tudom, hogy mostanában nem vagyok jó apa, Jackie. De mióta Katherin meghalt… - apja szemébe könnyek gyűltek – Tudom, hogy nincs mentségem, de esküszöm, keményebben fogok próbálkozni. Szóval menjünk el a bálna-showra jövő héten és érezzünk jól magunkat, na, mit szólsz, benne vagy?

Apjának még egy hamis lelkesedő mosolyt is sikerült kipréselnie.

Jackson örömteli vigyora annál valódibb volt, talán minden olyan lehet, mint volt, minden a régi lehet, az ígéret ott függött közöttük, amikor egy nagy sebességgel száguldó teherautó mindent tönkretett.

A lámpa épp zöldre váltott, és Jackson apja indulni készült, amikor baloldalról a kamion fékezés nélkül beléjük hajtott. A találat Jackson apja felől érte az autót, majd az még pár métert csúszott oldalra, mielőtt nekiütközött egy villanypóznának az összeroncsolódott kocsi.

Jackson pár pillanattal később tért magához, a légzsákok nem nyíltak ki, egyedül a biztonsági öv gátolta meg abban, hogy kirepüljön az ablakon. A fiú sokkos állapotban mintha mindent álomszerűen lassított felvételben érzékelt volna: remegő térdét, az apja felőli ablak kitört üvegét, apja mozdulatlan testét és a férfi fejsebéből ömlő vért. Dermedtségében meg sem tudott mozdulni.

Ekkor apja szemhéja megrebbent, apró jele annak, hogy életben volt, és a fiú ereiben újra áramlani kezdett a vér.

- Apa, apa, kelj fel! Apuuu! – kiáltotta a fiú, és megrúgta a férfi lábát, amitől végre magához tért.

- Jackson – kezdte kásás hangon apja -, jól vagy, minden rendben, nem fáj sehol? – és nehezen fia irányába fordította a fejét.

Jackson az adrenalintól nem is érezte a törött csuklójába vagy a repedt koponyájába nyilalló fájdalmat.

- Jól vagyok – sírta a fiú.

- Akkor jó, akkor jó, fiam – a férfi úgy nézett ki, mint aki újra el fogja veszíteni az eszméletét – Ha jól vagy, akkor minden rendben.

A teherautó sofőrje kiszállt az autóból, és elindult a roncs irányába.

- Segítség, beszorultunk, és az apukámnak sürgősen korházba kell mennie! Segítsen, kérem, hívja a… - Jackson abbahagyta a kiabálást, amikor a sofőr közelebb ért, és a fiú meglátta, hogy mit tart a kezében: egy vasrúd volt. Jackson pánikba esett, nem értette, miért történik mindez.

A kamion vezetője rácsapott a vascsővel a motorháztetőre, majd a szélvédőre egyszer, kétszer, míg az üveg pókhálószerűvé nem vált.

- Mit művel? – kiáltott Jackson apja ijedten.

A férfi letépte a szélvédő üvegét, vastag munkáskesztyűt viselt. A fiú nem láthatta az arcát a fekete baseball sapka miatt, amit a fejére húzott, de a hangja rekedt volt, ahogy beszélt.

- Mr. Shane, már figyelmeztettük, maga mégsem hagyta abba a kutakodást, ezért meg fog halni! Ez a Képviselő üzenete! – azzal meglendítette a fémcsövet, és lecsapott Jackson apjának koponyájára.

- Neee, apaaa!

Jackson sikoltott minden egyes ütésnél elnyomva apja fájdalmas kiáltásait, míg azok abba nem maradtak. A torka égett, a szeme kivörösödött, apja halott arca beleégett az agyába. Újra kiáltani akart, kiáltani az apjának, hogy ébredjen fel, nem halhat meg, hiszen, most ígérte meg, hogy elviszi az akváriumba, de egyetlen hang sem jött ki a torkán, Jackson néma maradt. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy az anyja után most az apja is meghalt.

Ahogy lenézett magára, látta, hogy a pólóját vér, csontdarabkák és agyvelő borítja. Erős rohamban tört rá a hányinger.

Apja gyilkosa mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van, lihegve a fiú felé fordult.

- Egyedül kellett volna lennie – morogta – Nem szeretek gyerekeket ölni.

Jackson, ha akart volna sem tudott volna megmozdulni vagy elmenekülni, ahogy a gyilkos felé emelte a vasrudat.

- Te is inkább szeretnél az apáddal és az anyáddal lenni, nem igaz, fiú? Nem akarsz itt maradni egyedül – mondta a férfi, és meglendítette a fegyverét.

A fiú nem reagált semmit, olyan volt, mintha már nem is élne, teljesen kikapcsolt. Az agya lázasan próbálta feldolgozni az előbb történteteket. Pislogás nélkül nézett farkasszemet a vascsővel, nem érzett semmit.

A cső egyre közeledett, a tízéves fiú elméje nem bírta tovább, és Jackson elvesztette az eszméletét. Az utolsó dolog, amire emlékezett, mintha egy lány egyenesen az fejében sikította volna, hogy „Ne! Áááállj!”



Az alvás és az ébrenlét közötti köztes állapotban a hangok elözönlötték a fejemet. Több ezer ember gondolának kakofóniája akarta szétrepeszteni belülről a koponyám, túl sok ahhoz, hogy egyet is megragadhatnék. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, ahogy zihálva felébredtem, az egész el is múlt.(felébred és csak visszafekszik arra gondolva, hogy kihagyja a sulit)

Felültem, a takaró lecsúszott rólam, szabadon hagyva meztelen felsőtestemet. Úsztam a verítékben, a lábamra pedig rátekeredett a takaró, ahogy álmomban rugdalództam.

A tv halk háttérzajától csak még rosszabb lett a fejfájásom. Idegesen a távkapcsolóért nyúltam, amit este otthagytam az ágyam mellett, és kikapcsoltam a tv-t. Bár a zaj segített elaludni, a rémálmokat nem tudta száműzni.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyba, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni apám halott szemét, ahogy üresen rám mered. Azok voltak a legrosszabb napok, amikor a lidércnyomás visszatért.

Megnéztem a tv apró óráját: fél tizenegyet mutatott. Rég lekéstem az első órámat, úgy döntöttem, ma kihagyom az egyetemet, és folytatom a keresést, most a városközpontban. Ránéztem a falon lógó képre, amit még két éve rajzoltam. Valahol itt kellett lennie. Közeledett a nap, én pedig lassan kifutottam az időből…