Véleményeznétek?

Úgy gondoltam, hogy csak az érettség eredmény miatt kell majd aggódnom júliusban. Aztán mégsem így történt. Nagyi, az én drága szeretett nagyikám meghalt. A hír mindenkit lesújtott, de legfőképpen anyát. Napokig csak sírt és sírt, és biztos vagyok benne, hogy folytatni is fogja még néhány napig.

A temetés ma volt. Az egyszerű, kis szertatást egy könnyű ebéd követte. Anya már délután egykor lefeküdt, hiszen kimerült a soknapos sírástól. Apával tartottuk a frontot, de három előtt mindenki lelépett.

Engem is nagyon lesújtott ez az egész, de tartottam magam, mert muszáj volt. Korán fürödtem aznap és a rózsaszín nyuszi füles köntösömbe burkolódzva forró csokit kortyolgattam az ablakpárkányomon ülve.

Halk kopogást hallottam, majd apa lépett be a szobámba:

- Hogy vagy, Camila?- kérdezte.

- Jól vagyok apa.

- Örülök. Tudod, nagyon erős lány vagy! Csodálom a tűrőképességedet. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem nélküled.

- Apa, mi az a boríték a kezedben?- kérdeztem tőle, mert láttam, hogy nagyon erősen szorongatja.

- Ez a tiéd- nyújtotta át nekem- A nagymamád utolsó levele.

- Mit ír benne?- kérdeztem tovább.

- Nem nyitottam ki. Most már megyek. Pihenek egy kicsit. Neked is ezt kéne tenned- apa megpuszilta a homlokomat és kiment a szobámból.

Percekig forgattam a borítékot a kezemben. Nem tudtam eldönteni, hogy kibontsam vagy sem. Féltem, hogy valami szörnyűségről írt nagyi.

Levettem a köntösömet, bebújtam az ágyamba és kinyitottam a borítékot. Nagyi egész életében gyönyörűen írt és ez a levele is a megszokott, de ugyanakkor érdekes betűivel volt írva.

Drága Camila!

Sajnálom, hogy nem lehetek veled életed fontos pillanataiban! Rád hagyom a házam padlásán található régi faládát. Tudod, azt, amivel régen oly sokat játszottál. Rengeteg számomra fontos emlék van benne, amiknek idővel te is nagy hasznát veszed majd. Bármi történjék is vidd haza a ládát! Édesanyád ellenezni fogja, de te harcolj érte! A ládában megtalálod a jövődhöz vezető kulcsot!

Nagyon szeretlek:

Nagyi

A jövőm? Mi lehet a jövőm, ha nem az egyetem, majd a munka? És egyáltalán mit tudhatott róla a nagyi?

Elolvastam a levelet újra és újra. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy olvassak a levél sorai között vagy gondolkozzak rajta. Lekapcsoltam az éjjeli lámpámat és hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

Különös álmom volt az éjszaka. Egy idegen városban voltam. A házak sorminta szerűen sorakoztak. Egy magas, egy alacsony. Aztán megjelent a nagyi. Először csak állt velem szemben, majd halkan, hívogatóan szólt. „Kövess”- mondta, én meg, mint egy játékos kiskutya, követtem. Csendben haladtunk egymás mellett, aztán nagyi újra megszólalt „Ugye milyen szép?- kérdezte- Itt nőttem fel. Ez az a hely, amelyről oly sokat meséltem neked, mikor kicsi voltál”. Nem mondott többet, eltűnt és egyedül hagyott abban az idegen városban. Utána kiáltottam „Nagyi! Nagyi”.

Sikoltozva ébredtem fel. Teljesen leizzadtam, muszáj volt lezuhanyoznom és átöltöznöm. A hideg zuhany frissítően és egyben ébresztően hatott. Miután újra felöltöztem, visszacsoszogtam a szobámba. Teljesen éber voltam. Sokáig ültem az ágyam szélén, mikor elhatároztam, hogy bekapcsolom a gépemet. Már két hete nem volt semmi társasági életem. Megnéztem a közösségi oldalaimat és ahogy, gondoltam mindenhol tele voltam értesítésekkel és üzenetekkel. Legtöbben csak részvétet nyilvánítottak vagy játékfelkéréseket küldtek.

Most az egyszer nem kötött le a netezés. Valami másra gondoltam. A levélre. Csak ez járt az eszemben. Újra a kezembe vettem és elolvastam. Próbáltam értelmezni a sorokat és azok mondanivalóját.

A láda! Emlékeztem rá, hogy régen tényleg nagyon sokat játszottam vele. Abban volt nagyi esküvői ruhája, de csak ennyi! Most ez, hogy kulcs a jövőmhöz?!?! Nem értettem. Egyáltalán azt se tudtam, hogy hol van a kulcs hozzá! Vagy mégis! Felkeltem az asztaltól és kinyitottam a szekrényemet. A sok kacat között nagy nehezen megtaláltam az ékszeres dobozkámat, abban pedig a láncot, amin egy picike kulcs lógott. Ezt még nagyi adta nekem március elején. „Ez egy kis dobozt nyit ki, amiben a padlás kulcsát őrzöm. Okos lány vagy kincsem, meg fogod találni!”- hallottam ismét a szavait. Ha úgy nézzük, akkor egy éjszaka alatt két kulcsot találtam meg.

Felvettem a láncot és tovább gondolkoztam, azon a márciusi találkozásunkon. Még azt a bizonyos dobozt is láttam. Vagyis láttam egy kis dobozt és már akkor is gondoltam, hogy az lesz az. Tényleg annyira kicsi, hogy csak egy kulcs meg vagy két biztosítótű fér el benne. Mikor jobban belegondoltam rájöttem, hogy nagyi már akkor furán viselkedett. Lehet, hogy tudta, hogy mi fog történni?!?! Az nem lehet! Senki sem érzi meg a saját halálát! Vagy mégis? Nem, az lehetetlen!

Nagyi aznap képeket mutatott nekem, amelyeket még soha nem láttam. „Ő itt a legjobb barátnőm- hallottam újra a hangját és láttam magam előtt, ahogy rámutat a képen a számomra ismeretlen nőre- Olyanok voltunk, mint a testvérek. Aztán el kellett szakadnunk egymástól. Én elköltöztem ide a nagyapáddal, ő pedig a szülővárosunkban maradt a férjével. Ha én már nem leszek, rá bármiben számíthatsz!- elrakta a képet és egy másikat vett elő- Ez itt a szülővárosom. Kicsit vicces, hogy így jönnek sorban a házak, de én nagyon szerettem ezt a helyet.”

Vicces város? Nem, ez egyáltalán nem az. Jelen helyzetben nem. A város a képen és az álmomban egy és ugyanaz!

Szörnyen szédülni kezdtem, de még időben leültem az ágyamra és nem estem össze. Próbáltam összerakni a képet és a válasz egyértelműen az volt, hogy az a város a kulcs a jövőmhöz. De mi olyan különleges ott? Mi lenne a jövőm? Valami farmot vezetni vagy olajt bányászni vagy mi?

Az órámra néztem. Hajnal három. Nem bírtam tovább gondolkodni. Ép ésszel biztos, hogy nem Pihenésre volt szükségem, ha csak kis időre, akkor is. Kikapcsoltam a gépemet, majd a lámpát is lekapcsoltam és bebújtam az ágyamba. Minél hamarabb akartam elaludni, annál később sikerült. A szemem nem akart engedelmeskedni. Próbáltam valami szépre gondolni, mint régen mikor rosszat álmodtam. Nem sok szép minden volt az életemben, az utóbbi időben. Csak egy, de már az is rég. Adam a fiúm volt, de szakítottunk. Mindketten így láttuk a legjobbnak, hiszen ez az egész majdnem a barátságunk rovására ment. Adam olyan volt számomra, mint egy testvér. Együtt nőttünk fel. A szakítás látszólag mindkettőnket megviselt, de már túltettük magunkat rajta. Legalábbis én.

- Adam- az utolsó ÉRTELMES gondolat, amire emlékszem.