Véleményeznétek az írásom?
Az Arab-félszigetek
Remegett a levegő, a sivatag végtelen óceánként terült el a konvoj előtt. Már rég elhagyták az oázis hűsítő vizét, lábuk elfáradt, elméjük kezdte kikezdeni a tűző nap. Szomjaztak, de kulacsaik csaknem kiürültek. Nem messze egy újabb vízlelőhelytől gyalogoltak a talpig szövetbe burkolózott sötét bőrű férfiak, fejükön turbán, kezükben tevéik kantárjával. A málhás állatok lustán andalogtak a homokban, ők is elfáradtak, régen álltak meg pihenni zarándokútjukon.
Az elöl járó férfi feltartotta a kezét, megálljt intett. Az emberek boldogan engedelmeskedtek. Leszedték tevéik hátáról a takarókat, és leterítették a vöröslő homokba. Ételt és italt pakoltak elő, és nekiláttak falatozni. A tevék térdre ereszkedtek, és hagyták maguk megitatni. A férfiak többsége csendesen falatozott, nem pazarolták beszédre kevéske erejüket. De néhányan az elöl tartó férfi köré gyűltek.
- Nem bírjuk már soká, Malik – súgta egy vörös turbános férfi. – Az előző vízlelőhely is csaknem ki volt száradva, ahogy haladunk beljebb a sivatagba, egyre kevesebb az esélyünk ivóvizet találni.
A Malik nevű férfi, fején fehér kendővel, aggodalmasan hajolt mellette térdelő hátasa fölé, úgy vizsgálgatva azt.
- Allah, majd megsegít barátom! – mondta ünnepélyesen. – Utunk szent, szívünk tiszta. Nincs mitől tartanunk.
A férfiak többsége egyetértőn hümmögött, bíztak Istenükben, de a vörös turbános már nem volt ilyen bizakodó.
- Még nem késő, forduljunk vissza – kérlelte Malikot. – Talán még nem pusztította el az aszály az oázist, ahonnét vizet nyertünk! Az idősek nem bírják tovább.
Csakugyan volt néhány nagyapa korú tagja a konvojnak, akik fáradtabbnak tűntek, mint fiatalabb társaik.
De Malik tántoríthatatlan volt. Útjukat szent küldetésnek tekintette a zarándokhelyre, Jeruzsálembe.
- Továbbállunk! Szóljatok a többieknek, hogy szedelőzködjenek, két nap múlva a vízlelőhelyhez érünk!
Tovább mentek a száraz, perszelő sivatagban. Életnek egy apró csillanásával sem találkozva hosszú-hosszú kilométereken keresztül. Malik már megbánta, hogy olyan erőszakosan kitartott útjuk folytatása mellett. Most, hogy már csak vánszorogva volt képes haladni, és konvojuk fele odaveszett a hideg éjszakák vagy a perszelő nappalok alatt. Az a vízlelőhely, amely tavaly még friss, hűs megkönnyebbülést jelentett, most homok volt csupán, mely a kezük közül folyt ki, akár az életüket, úgy itta magába a sivatag.
Malik felbámult a fehéren ragyogó égre, a nap állásából megtudta, hogy dél felé jár. Imát mormolt Allah-hoz, hogy élve kijuttassa innen. Megígérte, hogyha túléli, hazamegy a feleségéhez és a gyermekeihez, és sokkal jobban fog velük bánni. Meghallgatja a bölcs tanácsokat, és meg is fogadja őket, csak jusson ki innen élve. Utolsó mentsvár volt ez már, Malik jól tudta, hogy meg fog halni.
Ekkor a semmiből egy angyalt látott előbukkanni, de az is lehet, hogy megsült agya szüleménye volt csupán. Az angyal vagy tíz méter magas volt, szárnyai csaknem ugyanolyan szélesek. Nőnek tűnt hosszú hajával, de akár férfi is lehetett szikár izomzatával. Malik lába földbegyökerezett, térdre zuhant, szemeiből ömlött a könny, a lecseppenő nedvességet azonnal beitta a szomjas föld.
Az angyal lassan elmosolyodott. Nem volt ez boldog mosoly, sokkal inkább hátborzongató. Gonosz mosoly volt. Az angyal felnézett az égre, amitől felhők gyűltek a lehetetlen hőségben. Először csak csepegett, majd zuhogni kezdett az eső. Malik megszállottan itta magába az oly áhított nedvességet. Az ég felé fordulva kitátotta a száját, és hagyta, hogy megtöltse a víz.
Allah meghallgatta imáit!
Az angyal verdesett egyet ragyogó fehér szárnyával, amitől erős széllökések keletkeztek. Majd éteri alakját felvéve felrepült az égbe. Malik addig bámult utána, míg apró ponttá nem zsugorodott, és eltűnt a láthatáron.
Hollandia, Rotterdam kikötője
Marijse asszony monoton dobálta tovább a frissen kifogott halakat, ahogy évtizedek óta a rotterdami halpiacon. Turisták nyüzsögtek a városban mindenfelé. A halpiac sem volt kivétel ez alól. Kora reggel volt, a tenger párája enyhe ködöt képzett a kikötő partja fölött.
Jó, tartalmilag, stílusilag, szókincsileg, jó a történet.
Kisebb formai hiba van benne. Meg talán több is kihozható belőle. Viszont a végét nem értettem.
Egy kicsit magamra emlékeztettél, én magam is írok. ;)
Ez a folytatás. A Hollandiás résztől.
Hollandia, Rotterdam kikötője
Marijse asszony monoton dobálta tovább a frissen kifogott halakat, ahogy évtizedek óta a rotterdami halpiacon. Turisták nyüzsögtek a városban mindenfelé. A halpiac sem volt kivétel ez alól. Kora reggel volt, a tenger párája enyhe ködöt képzett a kikötő partja fölött.
Mint sokszor, Marijse most is férje kis halászhajója kikötésére várt. Addig is két idősebb fiának segített kipakolni a rakományt saját hajójukról. Ma igazán zabos volt a tenger, csakúgy dobálta a kis ladikokat a hátán. Szeles volt az időjárás. Marijse aggódott kedvese épségéért. Nem nekik, öregembereknek való már ez a munka. Nyugdíjba kéne vonulniuk, átadni a fiaiknak a stafétát. De Osvaldo úr összenőtt a tengerrel, mintha sziámi testvérek lettek volna. Marijse asszony hiába is fenyegette meg a férjét számtalanszor, Osvaldo tántoríthatatlan volt, nem hagyta ott a tengert. De Marjse-nek sikerült rábeszélnie, hogy legalább egyik fiát vigye magával segítségnek.
Újabb hajó kötött ki a kirakodók mellett, nagydarab esőkabátos férfi ugrott le a fedélzetről, és a vad széllel küzdve kikötötte a hajót.
Marijse-t rossz érzés fogta el. Odakiáltott a férfinak:
- Uram, láttál a vízen egy kisebb halászhajót, aminek az oldalára a szerelem és szabadság szavak vannak vésve?
- Igen, asszonyom, épp a kikötő felé tartott! Ahogy láttam, jól meg volt pakolva hallal – mosolygott a férfi, és folytatta a hajó kikötését.
Marjse kötényébe törölte nyálkás kezét, és a hánykódó habokba bámult. Kézfejével leárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson a tört fényben. És csakugyan! Ott volt a kis hajó, oldalán a szerelem és szabadság szavakkal, ahogy utat tört magának a hullámokba. Marijse fellélegzett, ahogy legkisebb fia meglátta, és integetni kezdett neki. Jól vannak!- örvendezett. Visszaintett a fiának, és nézte, ahogy közelednek a dokkokhoz öreg halászhajójukkal. A férjét nem látta, mert a kabinban kormányozott, ebben a viharos helyzetben kemény kézzel kellett fogni a kis hajót. A nagydarab halász igazat mondott, tényleg sok hal volt a hálókban, Marijse régen látott ilyen bőséges fogást!
Marijse már majdnem megfeledkezett előző rossz érzéseiről, amikor egy nagyobb hullám megdobta a kis halászhajót. Nem sokon múlt, hogy felboruljon. Marijse felsikoltott, a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa, de fiai így is meghallották. Odasiettek rémült anyjuk mellé, és meglátták apjuk hánykódó hajóját, öccsükkel a fedélzeten. Szürke hullámok csaptak át a kis hajó felett, ledöntve öccsüket a lábáról. A fiú erősen kapaszkodott a korlátba, sikerült talpra állnia. A következő hullám máris újra ledöntötte.
Marijse asszony a fiaival tehetetlenül bámulta a mólóról legkisebb gyermeke harcát a habzó tengerrel, frusztráltságában megállás nélkül toporgott. Kezébe fogta a nyakában lévő aranyláncát, amin kereszt alakú függő lógott. Ráncos ujjai közt morzsolgatva imádkozott Istenhez, hogy mentse meg a fiát, akit mostanra már teljesen elnyelt a tenger. Marijse is úgy érezte, összecsapnak a hullámok a feje felett.
Ekkor két hófehér szárny bukkant elő a szürke habokból. Majd fekete fürtök, és világos, meztelen női test. Egy igazi angyal! Karjai közt Marijse ájult fiát tartva. Az angyal, arcán anyai melegséggel nézett az ölelésében fekvő fiatal férfira. Lassan teljesen kiemelkedett a tengerből. Osvaldo úr a halászhajóval kiért a tajtékzó vízből, és a dokkba kormányozta a hajót. A csodaszép angyalnő a zokogó Marijse lábai elé helyezte vizes kisfiát, és búcsúzóul bólintott az asszony felé, majd visszaugrott a tengerbe, csobbanása vízpermettel borította be mindannyijukat.
Az emberek, akik a segítségükre siettek, mind tanúi voltak-e lehetetlen eseménynek, hitetlenkedve dörzsölték a szemüket. Marijse lehajolt a fia kihűlt testéhez, és nevetve-sírva csókolgatta őt felindultságában.
Tetszik. Bár írod, hogy ezek a jelenetek az angyaljelenéseket szolgálják, mégis meghaladják ezt a szerepkört. Olyannyira, hogy pont a jelenések leírását fogtad rövidre. Remélem, nem érnek itt véget ezek a fejezetek, érdekelne, mi történik a karavánnal és a holland családdal. Olvasmányos, jók a karakterek, bele tudom képzelni magam a helyzetükbe.
Pár apróság:
A mondatok tárgyait tárgyesetben írd, különben első olvasatra alanynak tűnnek, és ez megakasztja az olvasást: "elméjük[et] kezdte kikezdeni a tűző nap", "A tevék térdre ereszkedtek, és hagyták maguk[at] megitatni".
"Csakugyan volt néhány nagyapa korú tagja a konvojnak..." szerintem ide nem kell a "csakugyan", mivel ez egy magyarázat az olvasónak, de a jelenet szereplőinek nem jelent újdonságot. Amikor Marijse meglátja a hajót, ott rendben van, pont ez a rövid mondat visz közelebb az eseményhez, segít a beleélésben. Kérdés, hogy kell-e egyáltalán a magyarázat. Ha a karakter közli, hogy vannak idősek, akkor az nyilván úgy is van. Kicsit megtöri a lendületet.
"Imát mormolt Allah-hoz, hogy élve kijuttassa [őket] innen."
De talán még szerencsésebb volna, ha a második tagmondat nem váltana alanyt, főleg mert a következő mondat megint visszavált.
"Marijse asszony monoton dobálta tovább a frissen kifogott halakat, ahogy évtizedek óta [tette] a rotterdami halpiacon."
A "tette" nem egy jó szó a részemről, de valami állítmány kellene oda, vagy fogalmazd át a mondatot.
"Szeles volt az időjárás."
Az nem kifejezés az előző mondat után. :) Szerintem nem kell ez a mondat, csak elbagatellizálja a korábbit.
Nem tudom, azóta mennyit haladtál vele, egyáltalán hozzányúltál.e ezekhez a részekhez, látom, hogy nem tegnap írtad.
Sok sikert a folytatáshoz!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!