Szerintetek folytassam?

Ez csak egy részlet, de nagyon szeretném folytatni...:D

-… negyvenkilenc, ötven. – harsogta egy katona, és az ostor pattogása abbamaradt.

A véresre korbácsolt fogoly nagy puffanással landolt a porban. A fiatal vezér arcán undorodó kifejezés ült. Lassan odasétált a hasaló fogolyhoz, és belérúgott egyet. A rab fájdalmas kiáltással fordult a hátára. Meggyötört testét csupán szakadt vásznak fedték, sebeiből patakokban folyt a vér. De szemeiben elszánt láz égett.

A vezér lassan lehajolt a fogolyhoz. Fiatal, harcedzett férfi volt. Hosszú fekete haját csak egy pánttal fogta el az arca elől. Jégkék szemei hűvösebben fénylettek, mint az abenderi tél.

Belemarkolt a rab vértől ragacsos hajába, és erősen megrántotta, hogy a férfi feje elemelkedjen a piszkos talajtól. Gyűlölettel sziszegett a rab fülébe:

- Kapsz egy utolsó esélyt. Mondd meg, hol van!

De a rab elszánt tekintete láttán a fiatal vezér tudta, a férfinek esze ágában sincs elárulnia bármit is. Már órák óta kínozták a rabot, de kiáltásain kívül egy hangot sem hallottak tőle.

- Éljen… - a rab nyelve nehezen forgott kiszáradt szájában, a vezérnek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy értse a szavait – éljen a Hercegnő! – azzal a fiatal vezér arcába köpött.

A férfi dühösen ugrott fel a fogoly mellől, akinek a feje nagy csattanással vágódott a földnek. A vezér az egyik katonájához lépett, majd kihúzta kardját a hüvelyéből, és egy suhintással elválasztotta a fogoly fejét a többi testrészétől, az gurult még egy darabig, majd a férfi lába előtt megállt. A fogoly szemei élettelenül meredtek gyilkosukra. A vezér visszaadta a véres fegyvert a katonának, majd felsétált a kínkamrából kivezető lépcsőn. Utolsó utasításként meghagyta katonáinak, hogy takarítsanak fel a fogoly után. Azok fintorral az arcukon, de követték kapitányuk parancsát.

Odafönt fényesen sütött a nap, és az Abenderben állomásozó hadtest kényelmesen berendezkedett a völgyben. Amerre a szem ellátott teljes páncélzatban lévő, felfegyverkezett katonák nyüzsögtek. Különös izgalom járta át őket, mind dicsőségre vágytak már a harcmezőn.

A vezér dühösen szelte át a sátrak tengerét, nem akart belegondolni, hogy újabb kudarcukhoz apja mit fog szólni. Amikor tegnap elfogták az illyai kémet, azt hitte végre áttörést értek el. De nem! Ezek az illyaiak inkább kínhalált haltak, minthogy együttműködjenek velük.

Elkeseredett mozdulattal túrt bele fényes, fekete hajába.

Észre sem vette, de lassan odaért a saját sátrához.

- Hé, testvér! – kiáltott valaki mögüle.

Egy hatalmas szőke katona állt mögötte. Volt vagy két méter magas, testét páncél borította, ami vaskos, izmos karját szabadon hagyta. Hosszú, szőke szakálla és haja mutatta északi származását. A vezér jól ismerte a hatalmas embert. Csatában félelmetes harcos volt, és buzogányával csakúgy aprította az ellenséget, de kék szemei mindig kedvesen ragyogtak a vezérre egész kicsi kora óta.

- Szerbusz Norm!

Az óriás szélesen elmosolyodott, és karjába kapta a tiltakozó vezért.

- Örülök, hogy látlak Victory! Hogy megnőttél! Minden álmom volt, hogy egyszer egy csatában harcolhassak az oldaladon.

Norm szavai meglepték a vezért, széles mosolyától kezdte kényelmetlenül érezni magát. Évek óta nem látta már a nagyhangú óriást. Zavarba jött az őszinte szavaktól. Nem érdemelte meg bajtársa örömét. Régen, még suhanc korában mindig arra vágyott, hogy hadvezér lehessen, mint Norm, aki az apja déli hadseregének főkapitánya volt. Egy hete találkoztak a keleti határnál, mindketten az Illyával való háborúra készültek.