Szerintetek folytassam?

YA könyvnek szántam, realista regénynek.

eddig ennyit írtam:

Sam

Egy éve, mindent elvesztettem. Majdnem mindent ami számított. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, a legjobb barátom nem akart barátkozni velem többé. És magamat hibáztattam, sokáig. Egy kis városban élek a nagyimmal. A baleset után a nagyi a házunkba költözött. Hiába mondtam, hogy inkább én költöznék hozzá, de nem akarta még jobban megbonyolítani a jelenlegi állapotot egy egészen új élettel. Szívesen kezdtem volna új életet, de nekem még ennyi sem jár. A régi barátról csak annyit hogy a szomszédban lakik. Testvérként szerettem. Minden azzal kezdődött, hogy az iskolai focicsapat tagja lett, és innen elkezdődött emelkedni az iskolai hierarchiában. Engem is próbált magával húzni, de mikor barátnője lett végleg kitörölt az életéből. Az okokat még most sem találtam meg, de aki ilyen könnyedén el tudott felejteni, annak köszönöm szépen tartsa meg magának a barátságát. Megkeseredett lettem és elveszett.

Arra ébredtem, hogy a labradorom kaparássza a szőnyeget. Megértem, ilyenkor már rég szaladgálni szokott a közeli parkban. Lassan felkelek, felveszek egy farmert és egy melegítő felsőt mert a nyár ellenére csípett a hideg reggeli szél. Pórázzal, és annak végén Mázlival kilépek az ajtón. Rá nézek az áruló ablakára, és mintha megrebbent volna a függöny, de valószínűleg csak képzelődtem. Ilyenkor még tuti alszik, a hajnalig tartó bulikat piheni ki.

A parkban leülök egy padra míg Mázli szaladgál. Megint csak az jár a fejemben, hogy mi lenne ha... Ez olyan mintha az ember azt remélné, hogy ha egyre többször és többször elmondogatja magában akkor egyszer valóra válnának a vágyai. Mi lenne ha nem vesztettem volna el a legjobb barátom, mi lenne ha nem haltak volna meg a szüleim, mi lenne ha minden olyan lenne mint régen. Az a legrosszabb, hogy hiába mondom, mondogatom újra és újra, ez soha sem fog teljesülni.

Lépteket hallok magam mögül. Hátrafordulok és akkor megint meglátom az egyik valakit akit mindig is vissza akartam kapni.

- Ty.- mondom.

Ty

Szerettem. Soha életemben nem szerettem ennyire senkit mint ahogyan őt. De a történtek után nem tudtam többé a szemébe nézni. Beléptem a focicsapatba, és lassan egyre jobban eltávolodtam tőle. Nem akartam, hogy köze legyen hozzám. Sohasem fogok megbocsájtani magamnak, azért amit vele tettem. A legutolsó próbálkozásom, hogy kiverjem Samat a fejemből az volt, hogy elkezdtem járni Lucyvel. Tévedtem. Hiába próbáltam magam távol tartani magam tőle, és csak felejteni de minden egyre rosszabb lett. Rájöttem, hogy az egyetlen esélyem, hogy békét leljek ha ő megbocsát. Ezért jöttem utána, mikor megláttam, hogy kijön.

- Ty. -mondja ki a nevem szomorúan, halkan, félénken.

- Szia. -mondom, és leülök mellé a padra. Elhúzódik.

- Mizu? -kérdem. Egy ideig csak néz előre mereven és csak utána szólal meg.

- Minden a legnagyobb rendben. - mondja, kissé gúnyosan.

- Az jó. Huhh. Hogy telik a vakáció? - Tudom, ez elég gyenge társalgási téma, de valahol el kell kezdeni. Összeráncolja szemöldökét majd rám néz.

- Mi a francot akarsz?- veti oda nekem durván. Oké, ez jogos.

- Én csak gondoltam...-kezdeném de közbevág.

- Gondoltál mit? Hirtelen eszedbe jutottam vagy mi?

Nem felelek. Nem tudok mit.

- Mondjad már! Bökd már ki!

- Sajnálom...-mondom és mélyen a szemébe nézek.

- Aha. Sajnálod. Én is.- ezzel elkapja a kutyáját, rárakja a pórázt és elviharzik. Ezt jól el szúrtam. Francba.