Hogy tetszik ez a részlet?

Egy pályázatra készülő könyvemből való, remélem tetszik majd:

Régi emlékek nyomában

A kisfiú, letotyogott az emeletről. Szőke haja a szemébe lógva, kísérte őt minden hová. Cinóberszínű katonai egyenruhát viselt, persze nem igazit, ezt csupán születésnapjára kapta nagyszüleitől. Még csak néhány napja töltötte be ötödik életévét, de már valóságos férfinak érezte magát. Ahogyan leért a lépcsősoron, a konyha ablakain beömlő nap fénye, sorra megcsillogtatta az egyenruha ezüst gombjait. Édesanyja mögé állt, megigazította vállán játékfegyverét, fején sapkáját, és felkiáltott. - Szolgálatra készen állok - kiáltotta, hogy teljesen belefáradt.

Édesanyja megfordulva szemlélte kisfiát, aki piros testszínével, teljesen összeolvadt ruhájával.

- Hát, ha van kedved, segíthetsz elmosogatni. - jegyezte meg mosolyogva az anyuka, aki csípőre tett kézzel, állt a konyhapult előtt. Rövidnadrágba tűrt fehér ingjét, egy köténnyel védte meg a főzés során keletkező szennyeződésektől.

- Inkább nem - és elgondolkozott - Ki mehetek játszani a kertbe? - vetette fel a kérdést, és szeme felragyogott.

- Rendben. - egyezett bele az anya, aztán arcára komolyabb érzelmek ültek ki, és szigorúan nézett - De vigyázz magadra, és ne hagyd el az udvart. Rendben? - közelebb hajolt kisfiához, és a vállát meg ragadva átölelte, és csókot nyomott az arcára. - Igenis, hadnagy. - és kiszaladt a konyhából, a teraszra.

Az anyuka sokáig nézett a semmibe elgondolkodva, aztán folytatta félbehagyott munkáját. A fiú lehajolt játékaiért a földre, és összegyűjtve őket, elindult a házuk mögötti kertbe játszani.

A tavaszi napfény lágyan, melengető fénnyel árasztott el mindent. A buja, zöldülő növényzet úgy ragyogott az élénkzöld színektől, hogy az valami hihetetlen volt. A fák ágain énekesmadarak daloltak, és töltöttek el mindent békességgel.

A kerítés kapu csikorogva kinyílt. Egy kisfiú lépett be, karjai elhalmozva játékokkal, hogy ki sem látott mögülük. Megfontolt lépésekkel haladt előre, aztán elengedte játékait, és a földre zúdította őket. A zajra egy kiscica ugrott le a fáról, és óvatos léptekkel, kíváncsian közeledett gazdája fele. A kisfiú összecsapta sarkait, és tisztelgett az állat előtt, mire az hátrébb húzódva, beszaladt egy bokorba. - Gyere vissza! - kiáltotta kurtán a fiú, és a kis macska nyomába eredt.

A kert egy sarkában, egy épp virágzó Rododendron bokorba vetette bele magát, nem foglalkozva a termések épségével. A növény akkora volt, hogy a fiú tökéletesen el tudott benne rejtőzni, és senki nem gyanakszik rá, hogy bárki is tartózkodna ott. Az ágakat félre hajtogatva, fürgén keresgélte a kis macskát. - Katona, azonnal adja elő magát! - hajtogatta a fiú.

- Megvagy! - kiáltotta, és rávetette magát a macska, csíkos farkára, mire az kiszaladt a kertből egy résen keresztül a kerítésen. - Ne már, rossz cica! Gyere vissza, azonnal! - és kimászott a bokorból. A kerítés elé állt, és szemügyre vette. Belekapaszkodott a kerítéslécbe, és áthúzta magát. Egy félresikerült bukfenccel kivédte az ütést, és felállt. Megigazította ruháját, és a kiscica nyomába eredt. Emlékezett édesanyja szavaira, de egy pillanatig sem torpant meg, hajtotta a vágy, hogy utolérje a kiscicát, és majd „hadifogságba” helyezze őt.

A fiú egyre beljebb, és beljebb jutott a fák, és cserjék között. Egyre messzebb került a házuktól, és egyre mélyebben az erdőben.

Hirtelen megtorpant. Észrevette a kis macskát, amint egy csontot próbál megfosztani az ehető részektől. A fiú lassan közeledett, de egy gally elroppant a lába alatt, és az állat felkapta a fejét. Nem mozdult, a fiú lassan közeledett, aztán egy hangos robaj, mely vérfagyasztóan zendült fel, a macska fejét kapkodva felrohant egy fára. A fiú nem tudta, mire vélni ezt a hangot, de nem szentelt neki különösebb figyelmet. Csupán kis macskája érdekelte. Felnézett a fára, melyre az imént a macskája felmászott. Hatalmas lombkoronája volt. Erős ágai, és vaskos törzse volt. Már öregedő félben volt, de még mindig biztonságot, és erőt sugárzott.

A fiú belevágott a feladatba, és átkarolta a fát. Lábaival segítette magát felfele. Nem volt könnyű, hangsúlyozottan nagy feladat volt. Egyre feljebb mászott, akár valami majomféle. Már nehezen bírta, de tudta, nem szabad feladnia. Édesapja is mindig ezt mondogatja: „Soha ne add fel, fiam. Bármiről is legyen szó. Küzdj!”.

Elérve a megfelelő magasságot, belekapaszkodott egy vastagabb ágba, és felhúzta magát. Fent van, gondolta és dicsőség ittasan mélyeket lélegzet. Csak ekkor vette észre, hogy az ijedt kis állat ott ül mellette és tágra nyílt szemekkel őt fürkészi. A fiú nem mozdult, nem szerette volna a fél világon keresztül őt kergetni. Óvatosan oda hajolt hozzá és megsimogatta. A kis macska ártatlanul tűrte, mintha így kérne bocsánatot, hogy elrohant gazdája elől. - Na, gyere ide. - szólt elfogadóan a fiú, és ölébe helyezte a kis macskát. Végigsimított hátán, és gyönyörrel tekintett a háziállatra.

Ekkor egy újabb robaj rázta meg a földet. A fiú összerezzent. Nem tudta mire vélni a hangot, magához szorította kis állatát, és lenézett a fáról. Körülötte minden zöld volt, és egymásba olvadt. Nem lehetett különösebben távolra látni. A fiú úgy döntött, körül néz egy kicsit magasabbról. Óvatosan felállt, és macskáját, egy magasabban fekvő ágra helyezte. Utána mászott, és kényelmesen hátát a fa törzsének vetette. Szétnézett, hátha megtalálja a hang forrását. Ekkor valami, furcsát vélt felfedezni, nem is annyira távol, mint amilyennek a hang hatott.

Az erdőt egy hatalmas fal szegélyezte. Égő vörös téglák alkották, mintha vadonatújak lennének, pedig már nagyját benőtték a különféle növények; mohák, páfrányok és mindenféle gombák. A fal egy helyen befejezetlenül volt hagyva, itt apró vörös emberkék álltak, és a falat szemlélve vártak valamire. Ekkor, öt darab teherautó érkezett meg. Nem álltak meg egy pillanatra sem, tovább hajtottak át, a falon keletkezett résen. A teherautók hátulját félkörívben ponyva takarta. A sofőröket nem lehetett látni. A teherautók kellemetlenül zúgtak, mindenféle akadályt áttörve maguk előtt. Mögöttük, vörös uniformisban.

A kisfiú szíve nagyot dobbant. Azok a férfiak ott hasonló öltözetben voltak, mint ő. Szeretett volna valamelyikük helyében lenni. Szíve oda húzta. Azok a katonák igaziak. Egyszer hallotta, ahogyan édesanyja és édesapja a Milíciáról beszélnek. Ők azok, az országuk védői, a Milícia nevű katonai csoport.

A katonák szoros négyzet alakzatban haladtak. Mindegyikük csillogó jelvényt viselt, melyeken sorra csillant meg a nap fénye. Végül mögöttük egy terepjáró autó jött.

A katonák letértek az ösvényről, amelyen a teherautók érkeztek, és haladtak át a falon túlra. Szépen felsorakoztak a selymesen simogató füvön, és „Vigyázz”- ba álltak. Ekkor a terepjáró autó is megállt. Egy magas, önelégült, és tiszteletet követelő személyiség szállt ki az autó anyósüléséről. Inkább volt görcsösen feszült, mint magabiztos. Ruhája hasonló volt, mint a nála alacsonyabb rangúaknak, annyi különbséggel, hogy az övén jóval több, színes kitüntetés csüngött. A katonák elé állt, és tisztelgett, mire azok is homlokuk fölé csapták kezüket, és várták a „Pihenj”- t. Aztán egyszerre leengedték kezüket, és figyelmesen vártak. A felettesük megszólalt, de szinte értelmetlenül formálta a szavakat. A csoport figyelmesen kivárta a végét, aztán mindenki tisztelgéssel elköszönt. Egyszerre áthaladtak a fal másik oldalára. Lábuk alatt dübörgött a föld.

A magas rangú katona végignézte, aztán intett, és beszállt a terepjáróba.

A kis vörös emberkék, téglákat és taligákban különleges színű maltert hoztak elő. Mire az autó megfordult, felépítették a hiányzó fal részt, és felültek a jármű platójára. Az autó elhajtott.

A kisfiú csak úgy bámulta az eseményeket, nem hitt a szemének. Hihetetlen gyorsak voltak azok az emberek. És még volt valami, ami nem volt a képbe „illő”, amint elhajtott az autó, kerék nyomai után szikrázó, zöld fűt sarjadt. Ez az egész hihetetlen volt.

A fiú haza rohant, ölében macskájával, és senkinek sem szólt kóborlásáról, és az erdőben látottakról. Viszont ezután, különösen oda figyelt a körülötte történő furcsaságokra.