Nektek, hogy tetszik ez a kis részlet?

A regényem legeleje. Tudásom legjavíát próbáltam beleadni. nagyon figyeltem mindenre, remélem nincs azért benne olyan sok hiba:)

1186 nyara volt, a nap fénye tekintett át a sűrű ágak közt a Koyonne-i erdőségben, amely maga volt a földi paradicsom. Földjét hegyek vették körül, csúcsaikon havas mezőket cipelve, melyeken csak nehezen lehetett végigtekinteni az irdatlan hófúvástól. Néhol kis forrás bukkant elő a hatalmas fagyrengeteg alatt, mely kis erecskéből, folytonosan lefelé haladva duzzadt. Csörgedezett a patakocska lefelé, amerre csak tudott, a havat olvasztva maga alatt sebtében. Hamar vége lett a hideg birodalmának, csak a puszta s kopár sziklák tornyosodtak mögötte. Megbosszulva ezt a hegy, véget vetett az útjának, szakadékot képzett előtte. Így a víz csak esni tudott a mélységbe, esett-esett keservesen, míg a földre nem ért. Füves talajra, s pontosabban egy őzcsalád mellé, melyek hirtelen arrébb ugrottak rémültükben. De a forrás nem állt meg még itt sem, folyt tovább a fenyvesek közt szakítva magának helyet, míg csak el nem ért a völgyben elterülő tóba. Felhőnek jelenlétét az égen, s még a látóhatáron se lehetett vélni. Csak a madarak halk szárnysuhogását lehetett felismerni. Sas keringett, a hegy ormán fiókáit etetve kisebb élőlények maradványaival. Miközben a kicsik csak sírtak-ríttak, hogy neki adja az anyjuk az első falatot!

- Ide mindet! – gondolták. S lökődték testvéreiket, hogy csak nekik jusson az eleségből. Övék legyen a sasvilág. Négyen voltak, hárman nagyravágyók közülük, akik kapkodták fejeiket a falatot tartó anyjuk csőréhez. De egyikük még csak fel se figyelt erre a finomabbnál finomabb friss csemegére, amely nyúlhús volt. Nézte a tájat, mely alatta terült el. Fészke legvégébe kucorodott össze, s bámult meredtem maga elé. Idegen madarak repültek el a távolban, némelyikük leszállt a legmagasabb fára a völgy közepén, a többi csapatokba verődött, s a szemben magasodó hegy felé vették irányukat. Halak ugráltak ki a tóból, majd estek vissza. Majd következő pillanatban egy tucat keselyű vette fel a fejét az égre, s körözni kezdtek. Szemeikkel két vaddisznó ádáz küzdelmét vették figyelembe. A nagytestű kanok agyaraikkal a másiknak rontott teljes erejükkel, többször is. Az összeütközéseket befejezően, mindketten hátrább vonultak. Nekifutással próbálták a másikat súlyosabb állapotba taszítani. Az egyikük előredőlt, s szarvával a füvet döfködte, míg a másik már készen volt az indulásra, patájával nagyokat dobbantva ingerelte ellenfelét. Egy óvatlan pillanatban egy nyúl rohant elő a bokorból, s szaladt keresztül a civakodó disznók közt. Amit azok ketten intő jelnek véltek, s gyors, rohanó léptekkel egymás felé közeledtek, majd pillanatokkal később egymásnak ütköztek. Szerencsétlenül az egyikük elbotlott egy kőbe s a másik szarvai közé repült. Megállt a csata egy pillanatra. Összesen egy túlélő maradt. A túlélő malac örömittasan felágaskodott ellenfele fölé, s körültekintett maga körül. Egyszer csak egy nyíl repült el mellette s a földbe szúródott. Megriadt, s az erdőbe rohant menedék után.

- Semmi vad – Sóhajtott Conann, s leeresztette a fejét.

- Semmi, de ha véletlenül mégis lenne, te addigra ellövöd minden nyilunkat a semmibe. – Nézett komoran Arthur a mellette ülő fiatal vadászra.