Hogy tetszik ez a részlet? Abból a regényből van, amin most dolgozom.

Felszerelkezve némi szárított hússal, kenyérrel és vízzel, valamint abrakkal a lónak, Hymerosz hamar útnak indult a Lefka szurdokból, hogy Akamába érjen. Háromnapi lovaglás várt rá, ezért nem akarta vesztegetni az idejét. Késő délutánra már messze maga mögött hagyta a határvidéket, s a Varna hegyvonulat csupán egy sötét sávnak látszódott a távolban. Dombokkal tarkított vidéken vágott át, amit egy kisebb síkság követett, majd a párából lassan kirajzolódott a Parnation hegység masszív tömege, ahogy ősi idők óriásaként terpeszkedett a horizonton.

Hymerosz megkerülhette volna, azonban ez legalább egy nappal meghosszabbította volna az útját, amit most nem engedhetett meg magának. Így hát a hegy felé vette az útját. A Parnation lábánál elhaladt a fenyvesekkel szegélyezett Trizerosz-tó mellett, melynek partján egy apró halászfalu terült el. Lakói harmóniában éltek a tóval, ami bőségesen ellátta őket hallal. Most is észrevett pár csónakjaikban ülő horgászt a víz közepén. Csupán annyira állt meg, hogy bőségesen megitassa lovát.

Mire leszállt az este már a hegyoldalt borító erdőben járt, ahol végül megpihent. Egy kidőlt fa mellett telepedett le, miután hátasát kikötötte az egyik ághoz. Azért választotta ezt a helyet, mivel két oldalt sűrű, tüskés bokrok húzódtak, így valamelyest védve érezhette magát. A növő Hold ezüstös sugarai átszüremlettek a fenyők ágai között, elmélyítve az árnyékokat, ugyanakkor kirajzolva környezete körvonalait. Hymerosz, elfogyasztva vacsoráját és megetetve lovát, elhatározta, hogy alszik néhány órát. Hűvös volt, így sárga köpenyét magára terítette. Új, egy griff alakjával díszített, kerek pajzsát, amit Ajax bocsátott rendelkezésére, párnának használva, kardját maga mellé fektetve heveredett a földre.

A tücskök ciripelése, a lágy szél lengette ágak susogása, az éjszakai állatok neszezése és baglyok huhogása hamar álomba ringatták a fáradt Hymeroszt. Nyugtalanul aludt, álmában újra átélte a sárkány támadását, mígnem váratlanul felriadt. Teste verejtékben fürdött és zihált, de érezte, hogy nem a rémálom miatt ébredt fel. Csak ekkor tudatosult benne a síri csönd, mely rátelepedett az erdőre. Katonaként már tapasztalt hasonlót, mikor kimerészkedve az ostromlott erődből egy éjszaka rajtaütést terveztek a barbárok táborán. Ahogy egyre közelebb lopakodtak a sátrakhoz a bokrok között, fokozatosan elhallgattak az éjszaka tevékenykedő állatkák, mivel megérezték jelenlétüket.

Hymerosz lassan felállt, kezébe fogta pajzsát és kardját, miközben szemével a fákat pásztázta. Hideg, bizsergető érzés kúszott fel a gerincén, amit túl jól ismert. Mindig akkor jelentkezett, ha valaki figyelte. Izmai megfeszültek, ahogy a támadást várta. Még a lova is érezte a veszélyt, prüszkölt és a patáival dobolt. Nem voltak egyedül, immár megbizonyosodott róla.

Ekkor megreccsent néhány ág, majd a vele szemben lévő fák közül előlépett egy alak, kinek láttán földbe gyökerezett a lába. Magas volt, hosszúkás pofája fölött vörösen izzó szemek ültek, állkapcsában éles fogak sorakoztak, hegyes fülei között hófehér sörény húzódott le egészen a lapockái közé. Nyúlánk testét szürke szőr borította, karmokban végződő kezei a földet súrolták, rövid lábai hajlottan tartották görnyedt testét. Egy Wendron volt. Hymerosz már hallott ezekről a lényekről, de még sosem találkozott egy példánnyal sem mostanáig.

– Mit keresel itt, ember? - kérdezte a teremtmény rekedtes, ugyanakkor mély hangon. - Egészen az odúmig éreztem bűzödet.

– Délre tartok, Akama városába - felelt Hymerosz, miután sikerült úrrá lennie félelmén. - Csupán megpihentem, nem akarok bajt keverni.

– Csakhogy ez az én területem, és nem szeretem a látogatókat. Ti sosem akartok bajt, mégis emberek mészárolták le a páromat, holott csak az utódját tanítgatta vadászni - sziszegte a Wendron, közelebb lépve a férfihoz.

– És vajon mi volt a zsákmány? Talán egy ember? - vágott vissza Hymerosz, akit feldühített a helyzet, amibe keveredett.

– Ízletes húsotok van, nem tagadom, de mindenkinek kell ennie valamit - felelt a lény, s állkapcsából sűrű nyál csorgott a földre. Hymerosz észrevette, hogy kilátszódtak a bordái, ezért úgy vélte, hogy régóta éhezhetett, ami nem sok jóval kecsegtetett.

– Jól figyelj rám! Értelmes lénynek tűnsz. Hagyj békén és reggel már messze leszek!

– Megtehetném - torpant meg a Wendron. - De túl régóta nem kóstolhattam véretek édes ízét.

Ezzel kitátva pofáját felüvöltött, és Hymeroszra vetette magát. Gyorsan mozgott, szemmel alig lehetett követni. Hymerosz félreugrott az útjából, de nem elég hamar és támadójának karmos keze felsértette a bicepcét. A fiatalember fájdalmasan felszisszent, majd pajzsát maga elé emelve oldalazni kezdett. A Wendron vicsorogva követte, aztán újra lecsapott, de ezúttal csak a bronzpajzson csikordultak meg karmai. Hymerosz megrendült az izmos test súlyától, ám sikerült megőriznie egyensúlyát, és ő is támadásba lendült. Kardjával előredöfve felhasította a teremtmény oldalát, aki hátraugrott, dühösen fújtatva. A sebe vérzett ugyan, de korántsem volt halálos. Széles orrlyukaiból gőz formájában áradt ki a forró levegő.

Lassan köröztek egymás körül, a Wendron szeme parázsként izzott. Hirtelen újra támadásba lendült, egyenesen a férfi pajzsának ugorva, aki ezúttal hanyatt vágódott az ütéstől. A lény habozás nélkül megragadta a pajzs peremét, és Hymerosszal együtt felemelve elhajította. Hymerosz nagyot nyögve csapódott a kidőlt fatörzsnek, miközben pajzsa messzire gurult tőle. Szédült és fehér foltok ugráltak a szeme előtt, de nem maradt ideje kifújni magát, hiszen a Wendron ismét lecsapott. Az utolsó pillanatban hajolt le a karmok elő, melyek felhasították a fakérget, szilánkokat szórva a katona hajába. Hymerosz oldalra vetődött, majd talpra ugorva szembenézett a lénnyel. A Wendron viszont villámgyorsan előtte termett, és meglendítette karját. Hymerosz másfél métert zuhant hátra. Mellvértjén három csík húzódott végig, ahol a karmok belemartak. A hátán feküdt, vére a fülében zúgott, mialatt a rettegés fagyos ujjai szorították össze szívét.

A következő pillanatban megpillantotta a teremtmény levegőben úszó alakját, ahogy éppen feléje ugrott, állkapcsában ott fehérlettek tű éles fogai. Mintha minden lelassult volna számára, miközben szembenézett a biztos halállal. Nem is tudta, mit cselekszik, szinte ösztönös mozdulat volt, de sebesen maga elé emelte kardját, és a penge áthatolt a Wendron mellkasán. A lény döbbenten, fájdalommal teli hangon üvöltött fel, s egész testében megremegett. Bűzös lehelete beterítette Hymerosz arcát, aki gyorsan megcsavarta a fegyvert, tovább roncsolva ellenfele húsát, aki vérfagyasztó hörgések és nyüszítések közepette a földre hanyatlott. Kapálódzó végtagokkal vergődött ide-oda a férfi mellett, s Hymerosz elborzadva figyelte haláltusáját, mígnem szemeinek vörös izzása elhalványodott és a Wendron mozdulatlanná dermedve kilehelte a lelkét.

Hymerosz megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, s még hosszú percekig feküdt a földön, bámulva a csillagokkal telehintett égboltot. Végül feltápászkodva a lényhez lépett, és kihúzta kardját annak testéből. Kimerülten imbolygott vissza a fatörzshöz, ahol ismét leheveredett, majd olyan mély álomba zuhant, hogy még egy sárkány üvöltése sem ébreszthette volna fel.