Mit gondoltok erről a (hosszú) írásról? Milyen? Hány évesnek tippeltek ez alapján?

„Lisa, ne haragudj. – kérlelte a menyasszonyát a vőlegény. Veszekedésük okának hátterében ezúttal is egy félreértés állt, amit Edward egy rosszul megfogalmazott (és rosszkor időzített) mondata állt. - Nem úgy értettem. Nem úgy gondoltam. – kereste a szavakat Ed, a jelek szerint nem sok sikerrel. - Nem gondoltam sehogy. Nem is értem, hogy mondhattam ilyet – hebegett tovább.

A lány fejét a tenyerébe temetve sokáig nem szólt semmit, csak állt. Mellette Edward nem tudta eldönteni, mit csináljon, mondjon –e még valamit, vagy inkább csendben várakozzon. Amikor Lisát már elég erősnek látta ahhoz, hogy egy jó kis vitába merüljenek bele, a múlt eseményiből okulva előbb megbizonyosodott afelől, megvan –e a kellő, és már épp nyitotta volna a száját, hogy mégegyszer a lány bocsánatáért esedezzen, amikor az előbb törte meg a csendet.

- Nem haragszok –jelentette ki a lehető legrövidebben, pont ugyanilyen gyorsasággal a következő mondatot is. - Nem akarom ezt az esküvőt.

Edward kővé dermedve állt egyhelyben, lehetséges kibúvókat keresve, hogy esetleg csak félreérti a helyzetet, és leendő menyasszonya nem éppen magát az eskövőt utasítja vissza, hanem mondjuk egyéb kifogásai vannak a ceremóniát illetően, mint például a vendégek száma, a helyszín, a ruha, esetleg a jeggyűrű. Persze eléggé ismerte már Lizzy-t ahhoz, hogy tudja, az, ami a legtöbb nőnek fontos, a menyasszonyát egyáltalán nem hozza lázba. Így hamar el is vetette magában ezeket a gondolatokat és visszatért az előbb elhangzott hatalmas súllyal bíró mondathoz.

- Ez most valami olyan – töprengett - , amit sose fogok megérteni? Egy pillanatnyi hiszti?

Normális körülmények között Lizzy nevetett volna, csakhogy a lány pillanatnyi állapota nem engedhette meg. - Komolyan beszélek. – vett egy mély levegőt – Mi nem házasodhatunk össze.

Edward a valaha elképzelt legbékésebb halál nyugalmával nézte a lányt, mintegy pontosabb indokot várva, mi az, ami ennyire elbizonytalanította a lányt. Lisa ezt észrevette, de az az igazság, hogy nem akart részletesen belemémlyülni a kettőjük dolgába.

Igen, ha Elizabeth valamit eltervez, az szokás szerint úgy is történik, még akkoris, ha annak épp semmi értelme. A benne lévő álhatatosság és elegancia roppant kifinomult keveredése az oka annak, hogy akármit mondhat, az emberek hisznek neki és szó nélkül hagyják ahelyett, hogy indokot várnának. Persze nem véletlen, hogy épp a vőlegényén nem fog ez a módszer, s mint így, a lány kénytelen volt alapos érvekkel alátámasztani mondanivalóját. Nem hagyta természetesen a véletlenre, előre tudta, mit fog mondani. Nem azért, mert begyakorolta – habár a monológ eleje mindenképp ilyen hatást keltett -, hanem mert már régóta érlelődtek benne a gondolatok, csak valahogy sosem tudta a legmegfelelőbb módon tálalni. Tény, hogy ez most is hiányzott, sőt, kétség nem fér hozzá, hogy ez volt az egyik legszerencsétlenebb pillanat egy ilyesmi bejelentésre.

- Tudom, hogy most egy alapos indoklást vársz, és hogy utálsz meg… – kezdte, miközben Edward teljes érhetetlenséget tükröző két szempárja meredt rá. - Mi nem vagyunk egymásnak valók. Ebből a házasságból nem származna előnyünk. Se nekem, se neked. Mondd, mégis mi értelme egy olyan házasságnak, ami nem szívből jön, aminek talán nincs semmiféle érzelmi alapja, pusztán egy este botlását akarják ezzel bevasalni rajtunk - heves mutogatással és hangos kiabálással kezdett - A házasság nem csak a feltétlen szerelemről szól, hanem sokkal többről. Tudod, felfogtad egyáltalán, hogy mit vállaltál magadra? Csak egy botlás miatt képes lennél feleségül venni? Vagy hogy fogalmazzak, képes lennél leélni velem egy életet csak emiatt? - a határt feszegetve észrevette magát, s valamivel nyugodtabb temperamentumban folytatta tovább. - Figyelj, egyiknünk sem lenne boldog. Őszintén szólva senki sem lenne boldog egy ilyen házaságban, ami nem is kettőnkről szól, hanem a hagyományok tiszteltetéről és a haza, az ősök teljes becsüléséről. Ez az arisztokratának fontos lehet, és tudom, valamilyen szinten én is az vagyok, de mégsem érzem annak magam.

- A francokat érdekli a hanyomány – rázta a fejét Edward.

- Emlékszel, hogy kerültem ide? – folytatta tovább Lizzy, teljesen figyelmen kívűl hagyva Edwardot. - Hogy a nagymamám a konyhán dolgozott. Azért jöttem csak ide, mert kirúgtak egy iskolából és nem volt hova mennem. Eddig is sokat foglalkoztatott a gondolat, hogyha a dolgok úgy történtek volna, mint ahogy történtek, azzal a különbséggel, hogy még mindig csak a felszolgáló unokája vagyok, akkor is itt tartanánk vajon?

- Ezt ne! - rázta a fejét Edward

- Akkor is feleségül vettél volna? – erősködött a lány - Nyílván akkor az édesanyáddal az élen azon lennétek, hogy minél inkább eltusoljátok az ügyet. Akkor nem számított volna a család, a hagyomány és semmi, csak a család jó híre, amit én bemocskoltam volna azzal, hogy feleségül veszel.

Lizzy heves reakcióját Edward elképedve figyelte, és várta, mikor jut végre Ő szóhoz.

- Hogy érted, hogy a kapcsolatunknak nincs érzelmi alapja? Ha a te részedről nincs, azt mondd, de az én nevemben ne beszélj, mert tudod nagyon jól, hogy szeretlek. - Ez a vallomás volt az, ami a körülményeket oly szerencsétlenné tette, ráadásul Edward teljes komolysága, vitára kész éne sem segített a lány helyzetén, így teljesen érthető módon hamarosan záporoni kezdtek a könnyei. Ezúttal viszont a sírás nem folytotta belé a szót, sőt, általa csak még hevesebb lett, és talán minden eddigi sérelme és kétsége a felszínre került.

- Szeretsz? – kérdezte elcsúkló hangon, miközben cseppet sem foglalkoztatta maga a tény, hogy szerelmet vallottak neki.

Ed a benne keletkező feszültségeket igyekzett elnyomni egy nagy sóhajjal, majd közelebb lépett, hogy megöleleje a látszólag teljesen összemoló menyasszonyát a békülés jeléül. A lányt magával ragadta a pillanat varázsa, az, ahogy Edward csókot nyom a homlokára és szorsan átöleli, de hamar feleszmélt, és képtelen volt ennyiben hagyni a dolgot.

A tiltakozás teljes mozdulatsorával hátrálni kezdett, amit Edward már nem is próbált félremagyarázni, és ha az elején még higgadt is volt, a végére teljesen elvesztette a fejét; már belőle is csak az indulatok szóltak, pont, mint Lisából.

„Hát szerinted, nem szeretlek? – hitetlenkedett - Kiváncsi lennék, mi engedett erre következtetni. Vagy csak azt hiszed, hogy csakmert a te érzéseid elmúltak, az enyéim is? – kérdezett, de válasz nem érkezett, hát folytatta: - Vagy talán soha nem is éreztél semmit? Hát persze – kezdett cinikuskodni - , nyílván naívan azt gondoltad, milyen jó lesz egy kicsit hancúrozni.

Amit normális körülmények között már Lizzy oly sokszor megtett, most ehhez sem érzett erőt, mindazonáltal pedig érezte, hogy már így is eléggé magára haragította, s egy pofon csak súlyosbította volna a helyzetet. Hogy ezt elkerülje, Lizzy kifelé igeykezett, de Edward még feltartotta őt.

- Tehát, valld be, hogy a te szerelmed az, ami hiányzott a kapcsolatból.

- Nem – rázta meg a fejét

- Marha jó! – nevette el magát kínosan Ed – akkor légy szíves, elmondanád, mi volt az a baromira fontos, ami hiányzott?

Lizzy nem szerette volna még jobban megbántani, és nem is akarta elmondani, de Ed erélyes hangja meghozta a hatást, válaszát Elizabeth pedig ugyanilyen indulatosan fejezte ki: „A tisztelet! – üvöltötte - Az hiányzott.”

A helyzet komolyságát félretéve Edward egyszerűen elröhögte magát, és így, ilyen szórakozottan kérdezte meg Lizzytől, hogy szerinte melyikük nem tisztelte a másikat.

- Egyikünkben sem volt meg a kellő tisztelet a másik iránt. Én nem tudom tisztelni azt, amit csinálsz, és talán soha nem is fogom megérteni a magadnak való stílusodat, hiába próbálkoztam már vele olyan sokszor. Egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni egy olyan embert, aki már annyiszort bántott. – hadarta át sem gondolva a szavakat, amiket vőlegénye fejéhez vágott.

- Ó, ezt most úgy mondod, mintha te nem lennél felelős semmiért. – itt még Ed szerette volna folytatni, de Lisa beléfolytotta a szót, azzal az indokkal, hogy mi hamarabb véget érjen a beszélgetés.

- Ott van a korkülönbség, ami lehet, hogy tényleg nem olyan sok, de szellemiekben te sokkal felettem jársz. Be kell vallanom, ez volt az, ami megfogott benned. Kezdetben nagyon imponáló volt számomra, hogy segítettél, kijavítottál, egyáltalán, hogy leereszkedtél a szintemre. - Itt Edwardra pillantott, aki összehúzott szemöldökkel nézte őt, mire a lány rámutatott a lényegre - Tudod, a cselédek szintjére. -Amikor megmentettél mérhetetlen nagy hálát éreztem, és még most is így érzek, de ennek ellenére Te mégiscsak egy ország uralkodója vagy, ami feljogosíthat téged arra, hogy akárkit senkibe vegyél. Tudom, nem teszed, de nem tiszteled a jellememet, soha nem kérted ki a véleményemet, soha nem bíztál meg bennem annyira, hogy a barátaimat ne szóld meg egy-egy találkozás előtt. Imádsz parancsolni, olyannyira, hogy mégcsak a kezemet sem kérdted meg a szó szors értelmében. De ami a legjobban bánt az az, hogy még csak annyira sem tisztelsz, hogy megosztod velem a múltad vagy, hogy a magánéletedbe egy kicsit is jobban beavass!

Kétség sem fér hozzá, Ed még sosem hallotta Lizzyt így beszélni, ami egyrészről imponált neki, másrészről viszont el kellet ismernie a lány igazát. Hiába akart volna még valamit mondani, hogy, sajnálja vagy ilyesmi, a torkában lévő hatalmas gombóctól megszólalni sem tudott. Ráadásul Lizzy is várt valamilyen reakciót, legalább egy szót. Csak emiatt történhetett az, hogy nem Ő, hanem gondolataiban elmerülő Edward távozott elsőként a szobából.