Mi a véleményetek a történetem prológusáról?

Sziasztok! Elkezdtem egy történetet, és érdekelne, hogy mit gondoltok róla! :)

A lány lassan nyitotta ki szemeit, láthatóvá téve zafírkék íriszeit. Pillantása egyre éberebbé vált, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és az értetlenkedés szikrája csillant meg benne, ahogyan tekintetét végighordozta a körülötte lévő épületeken. A zavarodotság kiült sötétbarna lokniaival keretezett, napbarnította arcára is, eltompítva, annak lágy, kislányos vonásait.

Az embernek egyébként meglehetősen ritkán fordult meg a fejében a lágy szó, amikor Jasmine Santiago-t látta. A lány szinte mindig azzal a flegma pillantásával fürkészte az embereket, kivéve, amikor rossz kedvében volt. Olyankor tekintete rosszabb volt, mint a perzselő vas, és az ember már-már azt hitte, hogy a következő pillanatban egy lézer fogja nemes egyszerűséggel keresztbe vágni. Ennek ellenére Jasmine ott és akkor, olyan elesettnek tűnt, mint egy új gimnazista diák, aki első adandó alkalommal belefutott az iskola sztárjaiba, és jól megalázták. Tekintete úgy cikázott ide-oda a graffitivel borított falak és a kitört ablakok között, mint ahogyan egy őz pillant jobbra-balra, menekülési útvonalat keresve üldözője elől.

Jasmine gyors mozdulatokkal felállt, és miután leporolta meglehetősen lenge, halványkék ruháját, ismételten körbepillantott a szűk sikátorban. Tekintete sokáig elidőzött az egyik falfirkán, majd pillantása átvándorolt a zsákutca egyetlen kijárata felé. Némi töprengés után, sebes létekkel indult meg utóbbi irányába, de alig néhány lépés után döbbenten torpant meg. Ekkor ugyanis megpillantott egy macsaköveken fekvő alakot.

- Hát jól benyomhattál az este... - billentette oldalra a fejét, de cinikus mondatának nem volt meg az a már megszokott éle. Hangjának remegése határozottan elvett a gúnyból, ami egyébként gyakorlatilag a védjegyévé vált gimis évei alatt.

A lány kicsit feszengve lépett oda a földön fekvő emberhez, és mivel roppantul taszította a gondolat, hogy lehajoljon hozzá, inkább oldalba rúgta. A fiú feje ekkor oldalra billent, és addig kapucni fedte arca láthatóvá vált. Barna haja kissé lelapult az előző este rákent féltubus hajzselére ellenére, és szemei olyan gyorsan pattantak ki, hogy Jasmine ösztönösen hátrált egy lépést.

- Jasper? - nyögte ki, miközben a fiú sebes mozdulatokkal felállt. Ő nem foglalkozott a környékkel, nem érdekelték a lepukkant, romos épületek, sem a nem éppen profi technikával készült graffitik. Tekintetét egyenesen a lányra szegezte, és döbbenten fürkészte a tükörből oly jól ismert kék szemeket.

- Jasmine? - szólalt meg végül, a fáradtságtól kissé reszelős hangon. - Mit keresel te itt?

- Ezt én akartam kérdezni. Bár az itt-el kapcsolatban lennének kérdéseim...

A fiú szemöldöke összeszaladt Jasmine szavai hallatán, és már vágta volna rá, hogy hát New Orleans-ben, de ekkor az ő tekintete is megakadt az ismeretlen épületeken.

- Egyáltalán hol voltál? - törte meg a csendet ismételten a lány, és tekintetét ezúttal mindenhez lehetett volna hasonlítani, csak egy riadt őzikéhez nem. Olyan dühös pillantással meredt Jasperre, mintha bármelyik másodpercben rávethetné magát, és elharaphatná a torkát. Arcán az a tipikus, rideg gyűlölet ült, ami a legtöbb emberben még a vért is megfagyasztja. Ennek ellenére Jasper könnyedén álta a hideg, mégis lángoló pillantást, és egy vállrándítással felelt.

- Nem a te dolgod... Vakarcs. - köpte szinte a szavakat.

Jasmine agya a másodperc törtrésze alatt durrant el, és a keze már lendült is. Hangos csattanással érte el célját, történetesen bátyja arcát, majd tenyerét úgy kapta el, mintha valami gusztustalan állathoz nyúlt volna.

- Látom ugyanolyan féreg vagy, mint régen voltál.

- A te szókincsed pedig azóta sem bővült. - reagált unottan, miközben szemét le sem vette a sikátor fenyegető épületeiről.

Jasmine nagy lendülettel megkerülte bátyját, és sebes léptekkel folytatja útját a kijárat felé. Jasper egy pillantásra sem méltatta, csak közelebb lépett az egyik falhoz, és hunyorítva megpróbálta kiolvasni, az utcatábla már erőteljesen kopott betűit. "Zero Zone". A fiú értetlenül ráncolta össze szemöldökét, és bár eddig is sejtette, kezdett biztos lenni abban, hogy nem Észak-New Orleansben van.

Jasperen sokkal lassabban kezdett eluralkodni a pánik. Először csak fel-alá járkált, és össze vissza húzogatta a kezét az épületek kövein. Aztán a légzése is kezdett gyorsulni, mintha valamilyen pánikroham indult volna meg. Pillantása egyre többször kalandozott át az égre, és kezeivel idegesen túrt bele újra meg újra sötétbarna hajába. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, és hiába kapott a zsebéhez, hogy telefonján kiderítse merre járhat, mobilja nem volt ott. Mielőtt azonban végiggondolhatta volna, hogy mégis hol hagyhatta el a készüléket, a levegőt Jasmine ordítása szelte át.

A fiú azonnal megfordult, és bármennyire nem volt kedve húgával foglalkozni, mégis megindult felé. Egyrészt reménykedett abban, hogy a lánynak megvan a telefonja, és akkor sikeresen véget vethetnek ennek a meglehetőssen bizarr helyzetnek, másfelől akaratlanul is fellépett benne az a védelmező ösztön, ami minden bátyban megvan, ha az egyetlen húgáról van szó. Bár szíve még mindig heves tempót diktált, és keze is újra mozdult volna, hogy végigszántson barna tincsein, összeszorította az öklét, és látszólagos nyugalmat erőltetett magára, miközben odalépett Jasmine-hez.

- Nem tudok kimennni! - nézett rá a lány, és hangja alapján Jasper azon sem csodálkozott volna, ha a következő pillanatban elájult volna.

- Már hogyne tudnál kimenni? - értetlenkedett, és szemforgatva megindult, hogy megtegye azt a néhány métert, ami még elválasztotta a keresztutcától. Néhány lépés után azonban akaratlannul is megtorpant, és hiába emelte lábát, az újra meg újra egy láthatatlan falba ütközött.

A látszólagos nyugalomnak ekkor lőttek is, és a fiú lendületesen rúgott bele a levegőbe, de az továbbra is szilárdan állta el az útját. Jasper tekintete egyre jobban elborult, és a következő percben, már megállás nélkül rúgta és ütötte, gyakorlatilag a nagy semmit. Ha egy kívülálló szemlélte volna őket, komolyan őrültnek nézte volna mindkettőt. Jasmine kikerekedett szemekkel figyelte bátyját, miközben körmét egyre mélyebben nyomta bele a bőrébe.

Jasper negyed óra folyamatos püfölés után végül leállt, és reménytelenül döntötte neki homlokát a láthatatlan falhoz. Sebesen vette a levegőt, de zilálása váratlannul abbamaradt, és döbbenten meredt a levegőbe. Némán intett a húgának, hogy jöjjön oda ő is, aki erre értetlenül ugyan, de megindult a fiú felé.

- Mit aka... - kezdte volna, de kérdésének vége benne maradt.

Döbbenten tátotta el a száját, és hitetlenül meredt maga elé. A fal, mint valami elválasztó vonal, úgy zárta el őket a keresztutcán történtektől. Az egész olyan volt, mint amikor az ember a víz alá tekint, de annak fodrozódása elveszi a látottak élességét. Az illető ennek ellenére pontosan tudja, hogy mit lát, de mégis valahogy kívülállónak érzi magát. Az ember nem hallja a hangokat, nem érzi a szagokat. Egyedül a látottakra van bízva, de az agya készségesen immitálja azokat a dolgokat, amiről tudja, hogy ott kéne lenniük. A testvérek is pontosan hallották a kisgyerekek nevetését, miközben fogócskáztak a járókelőket kerülgetve, ahogyan az anyák aggódó kioktatásának helyét is be tudták lőni, de a figyelmeztető szavak nem jutottak el a fülükig. Jasmine látta az utca menti gyross-os bódét, de mégsem érezte azt a jellegzetes gyross szagot, amitől összefut a nyál az ember szájában. Egyszerűen ott volt de mégsem.

A bámulásnak Jasper vetett véget, amikor is lendületesen belevágott a falba. Húga ösztönösen lépett hátrébb, de még látta, hogy a benti szereplők egy pillantásra sem méltatják őket. Szemmel láthatólag nekik minden megszokott volt, és eszükbe sem jutott nemhogy bemenni a sikátorba, de még rápillantani sem.

- Van telefonod? - törte meg végül a fiú a csendet.

- Ha lenne, nyílván nem hívtam volna fel senkit! - érkezett a csípős válasz.

Jasper már reagált volna, de ekkor a falon váratlanul betűk jelentek meg, és a sikátort egy mély, férfihang töltötte be. Jasmine ijedtében ugrott egyet, és pillantása értetlenül cikázott össze-vissza a falakon, de a hang forrását nem pillantotta meg.

- Üdvözöllek Benneteket a Játékban! Hamarosan minden betöltésre kerül, és akkor megkezdődhet a játszma!

- Mi a franc? - szaladt ki Jasper száján, de a válasz nem érkezett meg.

Az épületek sziluetjei elmosódtak, és helyükön egy tetováló szalon berendezési tárgyai jelentek meg. Jasmine már nem látta a bátyját, ahogyan Jasper is hiába nézett arra a pontra, ahol húga néhány msáodperce állt, már nem látott ott semmit.

A lány, mikor megpillantotta egy ajtót, ösztönösen ugrott oda, ám alighogy ujjait ráhelyezte a kilincsre, a nyílászáró kivágódott, és kevés híja volt, hogy Jasmine nem terült el a földön. A lány döbbenten nézett az érkezőre, aki egy harmincas éveiben járó, agyontetovált pasi volt. Mindenféle érzelemtől mentesen pillantott végig a lányon, majd visszafordult az ajtóhoz, és gondosan kulcsra zárta azt.

- Ki a fene maga? - jött meg Jasmine hangja, de kérdése felelet nélkül maradt.

A lány értetlenül nézett körbe a szobában, hátha az alapján kitalálja, hogy mégis ki lehet a férfi. Tekintete hosszasan elidőzött a tetoválásokkat ábrázoló képeken, ahogyan az asztalon pihenő furcsa szerkezeten is. Már látott ilyet, amikor Emily-t kísérte el egyszer egy tetováló szalonba. A barátnőjének mániájá vált a madaras tetkó, de végül a szalonban beparázott, így meglógott.

A férfi odalépett a tetováló géphez, és kicsit bütykölt vele. Jasmine közben teljesen zavartalanul rángatta az ajtót, és megállás nélkül segítségért kiáltozott. Elképesztően rettegett attól, hogy a pasas valami furcsa hóbortjának fog hódolni, és letolja majd a torkán azt a tűt, amit meglehetősen szakszrű tekintettel méregetett. Még annak is jobban örült volna, ha Jasperrel zárják össze...

- Hova kéred? - szólalt meg váratlanul a férfi, és jelzésértékűen megemelte a tetováló gépet.