Mi a véleményetek a történetem prológusáról?

Ti, ha olvasnátok, kíváncsiak lennétek a folytatására? Szerintetek túl erőltetett, vagy gyerekes az egész? Építő jellegű kritikákra, tanácsokra nyitott vagyok. Előre is köszönöm a válaszokat.

Többször megfordult már a fejemben az öngyilkosság gondolata, de sohasem tudtam megtenni. Az édesanyám eldobott magától, lesüllyednék a szintjére, ha én az életet dobnám el ugyanígy. Az árvaházban tanító nővérek kifejezetten gyűlölték, amikor a gyerekek a szüleiket szidták. Ez tabu volt számunkra.

Egyetlen barátnőm volt, de őt tizennégy éves korában örökbe fogadták. A szülők új életet szerettek volna kezdeni vele, ezért nem tarthattuk a kapcsolatot. Tudom, hogy ők jót akartak, de még elköszönni sem tudtam tőle, azt sem tudtam, hogy el fogják vinni. Nem szólt erről egy szót sem. Azt az ölelést már sohasem kapom vissza senkitől, legalábbis akkor ezt így éreztem. Magamba roskadva töltöttem el ott három véget nem érő, magányos évet. Gyűlöltem létezni, nem láttam a lényegét. Teréz anya egyik versében ezt írják: „Az élet játék – játszd!“

„Mi a fenét játsszak rajta teljesen egyedül?“ – Tettem fel annó magamban a kérdést. Totál Game Over-nek tűnt az egész, de én próbáltam reménykedni, próbáltam magamban felépíteni a tökéletes világomat, szerettem volna pozitív lenni, de egyszerűen nem ment. „A remény hal meg utoljára“ De az bizony abban a pillanatban meghalt, amikor megláttam Teresának az üres szobáját. Ott, abban a másodpercben összerogytam, és hangos zokogásban törtem ki. De senki sem hallotta, senki sem látta, és azt hittem ott halok meg, ha valaki nem jön, és nem vigasztal meg, de ennyi erővel meg is halhattam volna, mert bizony egyedül kellett összeszednem magam. Egy tizennégy éves kicsi lány voltam, akinek szűksége lett volna az anyai szeretetre. Erre szokták mondani, hogy „Álmodik a nyomor"