Milyen lett a történetem? 15L

A sötét szobát a tévé fénye világítja be. Hayley az ágyon fekszik, közben chipset ropogtat. Úgy érzi, valaki vagy valami figyeli őt a folyosóról. Eleinte nem vesz róla tudomást, ám egy idő után kezd kellemetlenné válni. A lány próbál nem kétségbe esni.

Mi történt? Nem lát semmit. Elment az áram.

A kis szobában sötétség honol, Hayley pedig meredten bámul maga elé. Nem mer megmozdulni. Fél, hogy akár egy lélegzetvétel ia végzetes lehet. Ha most felállna, a lény észrevenné őt és lecsapna rá. Helyesbítek, már észrevette. Most már csak arra vár, hogy a fiatal lány, ahogy az a horrorfilmekben is lenni szokott, gyanútlanul kisétáljon a szobából, és testére (vagy esetleg maradványaira?) már csak a hozzátartozói találjanak rá másnap, akik furcsállják, hogy sehol egy gyilkos fegyver, se betörés, sem erőszak nyomai. Csak a lány élettelen teste, és az arcára kiült félelem. Valami halálra ijesztette. De micsoda? Hiszen egyedül volt.

Vagy mégsem?

A csendet a telefon csörgése töri meg.

Ki lehet az, gondolja.Talán a szülei, hogy megkérdezzék, jól van-e. Netán a barátnői, akik kapva a lehetőségen, az üres házban végre kiélhetik magukat.

Úgy érzi, fel kellene vennie. Muszáj lenne beszélnie valakivel. Csakhogy a mobilját a földszinten hagyta, a dohányzóasztalon. Amíg végigsétál a sötét folyosón, leszalad a lépcsőn, végigrohan a konyhán, egészen a nappaliba, bármi megtörténhet.

Nem kockáztat. Nem akarja elhagyni a biztonságot nyújtó hálószobát.

A telefon még csörög.

És még mindig.

Körülbelül 3 perc telhetett el és a telefon még mindig szól.

Ez kitartásra vall. De kinek fontos ennyire, hogy beszéljen vele? Talán tényleg a szülei azok.

Viszont még mindig itt van ez az érzés...Fél. De mitől? Ő maga sem tudja megmagyarázni.

Hirtelen felszabadul. Mintha a lény megunta volna a várakozást és másik áldozatért indult volna.

Hayley futni kezd. Végig a folyosón, le a lépcsőn, át a konyhán, be a nappaliba.

Csend van. A hívó mégse volt annyira kitartó. A telefonért nyúl. "1 nem fogadott hívás"-mutatja a kijelzője.

Abban a pillanatban a lakást fény fény árasztja el. Visszajött az áram. Végre fellélegezhet. Vége van. Testét a nyugalom érzése járja át.

De nem tartott sokáig. Ismét sötét van.

A telefon megint megcsörren. Biztos anya az, gondolja. Ám a mobilja a következőt írja ki: "Ismeretlen szám".

Megnyomja a gombot. Lassan odaemeli a készüléket a füléhez, de nem szól bele. A szíve a torkában dobog. A vonal túlsó végén síri csönd van. A lány végül erőt vesz magán és megszólal

-Halló?

Semmi válasz. Talán csak telefonbetyárok?

Vár. De még mindig semmi. Ismét beleszól, most már hangosabban

-Halló?!

Ahogy kimondta, meghallotta a két rövid búgást. A hívó letette.

Nem tudja mire vélni a dolgot. És megint úgy érzi, figyelik őt. Haza akar menni. Reméli, semmit nem hagyott fent az emeleten, úgyhogy végigtapogatja a zsebeit. Telefon, tárca, személyigazolvány, minden megvan.

A tévé képernyőjén minden visszatükröződik. Látja benne az étkezőasztalt, a konyhaszekrényeket, az előszoba ajtaját. Sarkon fordul és futni szeretne. De nem megy. Valamibe beleütközött. Habár a villanyok nem égnek, az ablakon át beszűrődő utcai fények valamennyire megvilágítják a szobát. Semmi nincs ott. Akkor mibe ütközött bele?

Valaki áll mögötte. Érzi a nyakánál a lihegést. El akar onnan rohanni, de a lábai a földbe gyökereztek.

Végtelennek tűnő másodpercek múlva érzi, hogy megszűnt a lihegés. Elment volna?

Nem. Érzi, tudja, hogy még mindig ott van mögötte.

A csendet csak egy túlvilági hang töri meg.

-Most van vége.