Mondanátok véleményt a prológusomról?

Ennek alapján tovább olvasnátok a történetet, felkelti az érdeklődést? Szívesen fogadok építő kritikát a stílusról, tartalomról, bármiről.

A mester homlokán verejtékgyöngyök jelentek meg, ahogy a férfi minden erejével a feladatára összpontosított. Igyekezetében néha megremegett a keze, és szinte levegőt is elfelejtett venni; éppen a drágakövet illesztette a helyére, óvatosan, precízen, mert a műveletnek tökéletesen kellett sikerülnie. Sőt, még annál is jobban: ez lesz élete fő műve. Ha megéri… Feszélyezte a minden mozdulatát követő szempár, olyannyira, hogy minduntalan fel kellett rá pillantania, és ilyenkor egy végsőkig elszánt tekintetbe ütközött. Gyorsan vissza is terelte figyelmét a tennivalójára, és kettőzött erőfeszítéssel dolgozott tovább. Már fájt a háta, ahogy órák óta az asztal fölé görnyedt, és az ujjai is görcsössé váltak. Öregember volt már, nem neki találták ki az ilyen eszeveszett, szünet nélküli munkát, de nem mert lazítani, érezte a feléje sugárzó, egyre növekvő türelmetlenséget. Nem is akart megállni, hiszen majdnem készen állt a mű, csak a kapcsokat kellett még rögzíteni, aztán egy kis polírozás, és vége.

Ruhája ujjával sebtében megtörölte a homlokát. Tudta, hogy fogvatartója ezt az apró mozdulatot is árgus szemmel figyeli, és hogy semmi más nem érdekli, csak az, amit ő épp csinál. Nem néz egy árva másodpercig sem szét a műhelyként használt barlangban, ahol szerszámok, könyvek, bőrzacskók, szárított növények hevertek a legváltozatosabb helyeken, csak és kizárólag őt bámulja, bizarr mozdulatlanságban. Bár a műhely érdekelné inkább, gondolta a mester, rabolná ki, vinné el az összes felbecsülhetetlen értéket, amit ő hosszú évek munkájával alkotott meg vagy cipelt haza messzi tájakról… Bármi jobb lenne inkább, mint ez a megbízás. Ha megbízásnak lehet egyáltalán nevezni, hisz nem volt választása.

Ekkor a csipesz váratlanul kicsúszott a kezéből, és fémes pengéssel a földre esett. A mester szíve őrült kalapálásba kezdett, a férfi kényszeresen megint felpillantott, majd gyorsan felkapta az eszközt. Csak semmi óvatlanság, ismételgette magában, túl sok minden múlik ezen. A gyermekei jutottak eszébe, és felesége. Bárcsak láthatná még őket. Bárcsak úgy lenne minden, mint rég, és ez az egész, ami most történik, csak egy rémálom lenne.

Hirtelen hatott rá a felismerés. Azon kapta magát, hogy egyáltalán nem siet a befejezéssel, és mindent kétszer olyan hosszú ideig csinál, mint amennyire indokolt lenne. Kínosan pontosan végezte innentől fogva a hátralévő tennivalókat. Fülében dobhártyaszaggatóan dübörgött a saját szívverése, egész testét kiverte a víz, remegésének pedig képtelen volt megálljt parancsolni. Lázasan gondolkodott, miféle utolsó simítást végezhetne még el, azután még egy utolsó utánit… Ám akármennyire is húzta az időt, a munkadarab egyszer csak készen lett.

– Na, végre! – szólalt meg a szempár tulajdonosa, egy fiatal nő, aki egy háromlábú széken ült keresztbetett lábbal. Egyszerű kelméből készült, hosszú ruhát viselt, ami zsákszerűen takarta idomait, térdhajlatáig leérő haját pedig szoros fonatban hordta. Felállt a székről, kitépte a mester kezéből a nyakéket, és magasra emelte, azután megforgatta, hogy minden oldalról alaposan szemügyre vehesse. Szigorú arccal méregette, ezalatt a férfi türelmesen várt, és fájó ujjait dörzsölgette.

– Nem kellene ezt tenned – szólalt meg a mester bátortalanul.

– Meg akarom vizsgálni, hogy csakugyan tökéletes munkát végeztél-e.

– Tudod, hogy nem erre értettem – folytatta amaz, de a nő nem válaszolt. – Ismerlek gyermekkorod óta… Nem akarhatod ezt… Te nem vagy ilyen… – kereste a szavakat, amik valahogy sehogy nem akartak megfelelően a nyelvére jönni.

Megint megtörölte a homlokát. A nő addig szó nélkül eltette az ékszert. A férfi kiszáradt torokkal nyelt egyet, és minden bátorságát összeszedve kibökte:

– Akkor most már elengeded őket?

– Nem kellett volna családot alapítanod – válaszolta a nő, és megint ráemelte tekintetét, amitől a mester zavara megsokszorozódott. – Ráadásul ennyi idősen. Elment az eszed vénségedre?

– Hogy… hogy mondod? – hebegte a másik.

– Aki egy ilyen félelmetes képesség birtokában van, mint te, az jobb, ha egyedül marad. – A mester kétségbeesetten nézett rá. – Tudhattad volna, hogy valaki egyszer majd úgyis olyasmire fog kérni, amit a nemes lelkeddel nem szívesen teljesítesz. Ha nem teszem meg én, hát megtette volna más, efelől biztos lehetsz.

– Mit csináltál velük? – tört ki a mesterből.

– Ne aggódj, semmit. El fogom engedni őket. – A férfi arcán erre kisimultak a ráncok. Hitt neki. – Téged viszont nem engedhetlek el. Senki nem készíttethet veled másolatot – folytatta a nő, és előhúzott egy pengét. A mester immár félelem nélkül nézett rá; tudta, mi következik.

A fiatal nő pár perc múlva kisétált a barlangból zsebében az ékszerrel, kezében pedig egy nagy méretű könyvvel.