Véleményeznétek kérlek ezt az egypercest?

Egy kis szobában ülök. Szembe velem ablakok, bár most nem sok hasznuk van. Már rég besötétedett, fényt nem eresztenek át magukon. Mellettem a kályhában az égő fadarabkák még utolsó erőfeszítéseinek ropogása hallatszik. Egyetlen társaságom egy üveg sör, amelyet gyorsan kell kortyolgatnom, még ha nem is esik jó olyan sebesen meginni, nehogy felmelegedjen. Nincs bekapcsolva a TV, vagy ahogy volt tanárom fogalmazna, a „buta doboz”. Ma van az gimnáziumi osztálytalálkozóm. A tízedik. Nem tervezem, hogy elmenjek. Inkább itthon emlékezem vissza a szép és kevésbé kedves történetekre. Az első dolog, ami eszembe jut, hogy sok barátom volt ott. Most nincs sok. Ahogy vége lett a gimnáziumnak, szép lassan utána kihűltek a barátságok. Mit ronthattam el? Miben nem voltam elég jó hozzájuk. Nem fogok elmenni! Legbelül abban bízom, hogy feltűnik az embereknek, hogy hol van L? Aztán mondanak valamit, hogy biztos más dolga akadt. Nem fognak felhívni, sem hiányolni. Mindenki ugyan olyan jól érzi majd magát, mint ha ott lennék. Vagy netán még jobban is. Sokszor észrevettem annak idején, hogy aki fárasztó volt, vagy hazudós, vagy akármilyen oknál fogva nem volt rokonszenves számukra, nem mondták/uk meg neki. Szegény embernek alkalma se volt észrevenni, hogy nem kívánt személy köztük. Csak amikor elment, akkor mondták, hogy „Hú alig vártam már, hogy eltűnjön.” Velem azért csak nem voltak így… Biztosan észrevettem volna. Sok rossz tulajdonságom van, de az emberismeretben mindig jó voltam. Átláttam a szálak között. Volt úgy, hogy átbasztak, és én éreztem, hogy valami nem stimmel. Csak jártam az agyam, és egy szép kis story-t alakítottam ki. Aztán arra gondoltam, hogy bennem a hiba. Egyből a rosszat keresem másokban, véletlenül sem hiszek el semmit. Mindig csak komplikálom a dolgokat. De sehogy sem ment ki a fejemből, hogy mi van ha igazam van? Ha ez tényleg így történt? Még ha nincs is rá „bizonyítékom”. Ilyenkor mindig még jobban elmélyült bennem az az érzés, hogy nem is a barátaim. Néha kiderült, hogy igazam van, tényleg úgy történt, ahogy gondoltam. De nem szóltam egy szót se, hallgattam. Elkezdtem kutatni az emlékekben, bizakodva abban, hogy találok olyat, ami arra utal, hogy igaz barátok

Volt egy lány, aki más volt, mint a többiek. Valamiben különbözött. Sosem jöttem rá, hogy miben. Még elsőbe úgy alakult, hogy az osztályfőnök egymás mellé ültetett minket. Sokat nevettünk együtt, hamar összebarátkoztunk. Egy héten nem jött be, sokat betegeskedett. Akkor vettem észre először, hogy hiányzik. Tudatosult bennem, hogy szeretem. Nem mondtam meg neki, nem lett volna esélyem nála. Sokat szenvedtem, amikor láttam, hogy valaki megöleli, vagy amikor hallgattam, hogy mi történt egy-egy buliban. Rájöttem egyetlen lehetőségem van, hogy véget vessek ennek a szenvedésnek, ha nem leszek a közelében. Az pedig csak úgy volt lehetséges, ha rosszba leszek vele. Összevesztünk, aztán kibékültünk. Milliószor ismétlődött meg. Egy „jóban vagyunk” időszakban megtudtam, hogy járnak az egyik barátommal. Rá egy hónapra a névnapomat ünnepeltem, ott volt ő is, meg a barátom is. Sokat ittam, csak úgy bírtam ki. A végén annyira részeg lettem, hogy elmondtam neki mindent. Reggel felkeltem, nagyon szégyelltem magam. Most mi lesz? Beszéltem vele, azt mondta minden marad a régi. De onnantól semmi sem volt olyan, mint régen. Undok volt velem, így hát egy vasárnap elhatároztam, üljünk el egymástól. Mindkettőnknek jobb lesz. Hétfőn korán mentem be iskolába, de már az új helyemen foglaltam helyet. Magamba fordulva vártam, hogy mikor jön be ő. Hét óra ötvenöt és még nincs sehol. Pedig ilyenkor már mindig bent szokott lenni. Várhattam volna akármennyit, nem jött be ő már soha. Egy szerencsétlen baleset áldozatául esett reggel, azonnal meghalt. Telt múlt az idő. Lassan feledésbe merült, csak én gondoltam még rá. Az osztályterem ugyanúgy ricsajozott a nevetésektől és az ordibálásoktól. Csak az ő nevetését-a legkülönlegesebb nevetést-nem lehetett hallani már soha többet.

Ha ő jönne most a találkozóra, biztosan ott lennék. De így nincs értelme mennem. Vele együtt számomra meghalt a gimnáziumi életem is. Fél óra múlva kezdődik, mindenki ott lesz, csak én nem. Nézem elfogyott söröm, ülök a kihűlt szobában. Ha biztos volnék benne, hogy halál után van egy olyan hely, ahol vele lehetek, már oda küldtem volna magam. Milyen kisstílű vagyok, hogy csak akkor tenném meg, ha biztos volnék e hely létezésében. Meg kell kockáztatnom, ennyit megér. Meg kell próbálni… Még csak nem is muszáj vele lennem, elég ha láthatom. A szemeit, a mosolyát. Ha hallhatom a hangját, a nevetését.