Iskolai fogalmazás, elolvasnátok és véleményeznétek légyszi?

Azt hiszem, kicsit elragadtattam magam. :) Történelemre kell, és a téma az volt, hogy képzeld magad görög embernek, aki valamiért elmenekül, és letelepszik egy másik országban (az ókorban). Kíváncsi vagyok a véleményeitekre. :)

Ha a szél nyugatról fúj

- Apu! – hallottam valahonnan, de a hangot elnyelte a fa ropogása, és a körülöttem rohanó emberek tömege. Mindenkit félrelöktem, aki csak az utamba került, és közben a tekintetemet villámgyorsan kapkodtam a házak és fejvesztve rohanó emberek között, akik szinte minden menthetőt megragadtak, és futottak amerre láttak… a haláluk elől. De amikor végképp nem találtam meg a fiamat, beleüvöltöttem a nevét a tömény füstbe.

- Deo! Válaszolj!

- Apa, segíts! – hallottam újra, és magam mellett hirtelen egy égő fészer teteje dőlt le a földre, és a láng felcsapott az arcomba. Egy percig nem láttam semmit, de elindultam befelé a vörösen izzó lángtengerbe a kezemet a számra tapasztva.

- Itt vagyok! – nyögtem ki, de ahogy a füst kaparta a torkomat, alig lehetett érteni valamit is. Mígnem a szemem végre tisztulni kezdett, és megláttam a fiamat a ládák közé kuporodva, ahogy az arca tiszta víz és korom a tűztől és a sírástól. – Fuss ide, amint szólok! De abban a minutumban, nehogy csak egy pillanatot is várj!

- Rendben. – szólt az elhaló hang, mire körülnéztem magunk körül.

- Egy… kettő… három! – kiáltottam, mire Deo kilőtt a ládák közül egyenesen nekem, és pont egy pillanat múlva az egész fészer összeomlott a fejünk fölött, és darabokban, szénné égve terült el a földön… alig egy pillanattal azután, hogy a fiammal az ölemben kiugrottam, és rohanni kezdtem, ismét át az embertömegen, miközben éreztem, hogy Deo görcsösen kapaszkodik a vállamba.

- Nincs semmi baj. – mondtam neki, de kicsit sem tűnt megnyugtatónak. Viszont most csakis az érdekelt, hogy kijussunk ebből a vészveremből… a falakon túlra. Onnantól kezdve már szabad volt az út, csak az vetett fel némi kérdést, hogy egyáltalán eljutunk-e oda.

- Hol vannak anyáék?

- Kint várnak a kapunál. Biztonságban vannak ott, és már csakis ránk várnak.

Deo elvette az arcát a vállamról, és így pont egy magasságba került a szeme az enyémmel. Ő volt a legkisebb fiam, alig látott még öt tavaszt. Most hunyorgott, és vörösre csípte a szemét a tömény füst, és szakadatlanul köhögött.

- Szorítsd a kezed a szádra, fiam! – mondtam neki, amire így tett ugyan, de továbbra is reszketett a köhögéstől.

Már láttam a falakat. Még nem mertem levegőt venni, de a szívemben hálát adtam minden istennek, hogy mindjárt elérjük a falat.

Egyre tisztult a levegő és egyre éreztem, hogy a füst nem fojtogatja a torkomat. Míg végül le nem lassítottam a lépteimet, és meg nem láttam a kapu mellett álló körvonalakat.

- Deo, most már elveheted a kezedet. – súgtam a kisfiam fülébe, amire felnézett, és zavarodottan kapkodta körül a tekintetét maga körül, de már csak magunk mögött láttuk az egyre hatalmasabb lángnyelveket, és az emberek üvöltözését. Letettem a földre, és a fejemmel a kapu felé böktem, amit azonnal megértett, és rohanni kezdett. Elindultam utána.

- Kairos! – hallottam azonnal, amint kiértem a gomolygó füstből a tiszta levegőre, és azonnal nekem csapódott valaki. Viszonoztam az ölelését, és a hátára tettem a kezét jelezve, hogy most már megnyugodhat, mert elmúlt a veszély.

- Arethusa. – mondtam, és egy perc múlva elhúzódtam a feleségemtől. Két óráig voltunk bent, amíg ő odakint várt ránk bizonytalanul, azt se tudva, hogy élünk-e még. De egy megkönnyebbült mosoly után hátrafordult, és magához ölelte Deot is, akinek azóta szabályosan be nem állt a szája. Arethusa színlelt érdeklődéssel hajolt le hozzá, és ugyan nem mondta ki, de láttam rajta, hogy már kezdte feladni, hogy viszontlát minket.

Én viszont elléptem mellőlük, és a kicsit távolabb álló kiscsapathoz léptem, akiken szintén láttam a hálát és a megkönnyebbülést. Még mielőtt odaértem volna hozzájuk, máris hallottam azt az erős, magabiztos hangot, amit mindenki váltig állított, hogy a fiam tőlem örökölt.

- Kedves tőled, hogy nem patkoltál el. – mondta, és durván ugyan, de vállba ütött. Hector, a legidősebb fiam. Már betöltötte a tizenhatodik életévét, és már alig volt köztünk a magasságkülönbség néhány ujjnyi.

Mellette Calais is odarohant hozzám, és a bátyját utánozva megpróbált vállba ütni, de még nem ért fel odáig, így csak derékon talált. Nyolc éves volt, és pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Hector nyolc évesen. Azzal a különbséggel, hogy Calais szemei nagyon sötétek voltak, már-már feketék, míg a bátyjáé világosbarnák. – Biztos vagy benne, hogy egy minotauruszt sem láttál? – kérdezte reménykedve, de megráztam a fejem.

- Sajnálom, de ha láttam volna, úgyis elhoztam volna a fejét.

Erre csalódottan hátralépett, nekiütközve Hectornak, de ezután mindketten elindultak a feleségem és Deo felé. Én pedig egyedül maradtam a maradék két gyerekemmel, akik addig csöndben vártak. A lányaim, Daphné és Cliantha. Ő tizennégy éves volt, és a kétéves Daphnét magához szorítva állt, majd amikor közelebb értem, átadta nekem.

- Szervusz, apa. – Cliantha csak ennyit mondott, de többet nem is nagyon lehetett volna, mert Daphné a mutatóujjával megkarmolta az arcomat.

- Apa, hol voltál? Mindenki félt… de én nem. Daphné nem félt! – kiáltotta diadalittasan, de közben Clianthával elindultunk a kapu mellett összegyűlt kis csapathoz.

Arethusára néztem, de tőle csak valami szomorú, megadó tekintet volt a válasz. Szavak nélkül is értettem, hogy mit akar mondani.

- Nem maradhatunk itt. Ezek mindenütt ott vannak. – böktem a fejemmel az időközben szénné égetett falu felé. – Mi előnyünk származna abból, ha szétszakítanának minket, és kitoloncolnának az országból, a fiúkat meg katonának adnák?

- Nekem nincs ellenvetésem! – csillant fel Calais szeme, de Hector azonnal elvette a kedvét.

- Az a kard nehezebb, mint te magad vagy! – mondta, amire Calais rányújtotta a nyelvét, de aztán azonnal folytattam, mert nem akartam, hogy eltérjünk a témától. – Minket pedig azonnal megölnének, a lányokat pedig…

- Nem biztos, hogy megtalálnának. – mondta Arethusa.

- Nem tudom visszafizetni nekik a tartozást. Már most is nyakig vagyunk benne, én meg magunkat is alig tudom fenntartani.

- Megértenék…

- Megérteni? Ez neked megértés! – mutattam újra a volt lakóhelyünk felé. – Másnap az árverésen lennénk mindannyian. Sosem látnánk egymást újra, az is lehet. Három éve tarozom nekik, és az összeg egyre csak nő! Képtelen vagyok rá, még akkor is, hogyha hajnalig dolgozok minden nap.

Erre beállt a csend. Látszólag Arethusát pont megfelelő helyen érte az, amit mondtam, mert csak maga elé nézett, és nem mutatta jelét annak, hogy meg tervezne szólalni.

- Hová mennénk? – kérdezte Hector jóval halkabban, de Arethusa gyorsabb volt, mint én.

- Szicíliába. A déli partokhoz. Új életet kezdhetnénk…

- Én kitanulnék valami mesterséget, és neked is dolgoznod kéne. – folytattam a fiamra nézve. – A kicsik iskolába járnának, Cliantha, neked pedig találnánk férjet… minden rendben lenne. De nem hinném, hogy ők ennyivel beérnék. Nem kis összeg van a nyakunkban.

- Ahogy mondtad, dolgoznék. És te is. – mondta Hector. – És ha Clianthának jól sikerülne férjet találni, ő is segítene.

- Vagy lehet, elfelejtenék. – mondta Cliantha, de ez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen.

- El kell mennünk. – mondtam kis hallgatás után, de újult erővel. – Ráadásul most azonnal. Az erdőben találunk ennivalót, aludhatnunk is, majd Hectorral felváltva őrködünk. De nem maradhatunk itt tovább. Megtalálnak minket. Attól félek, bárhol vagyunk is. De így legalább időt nyerünk.

- És a ruháink? – kérdezte Arethusa. – A gyerekek megfagynának, ráadásul Deo-jé összeégett.

- Most ez legyen a legkisebb gond. Majd összebújtok. De mindenünk odaveszett a tűzbe.

- Alig élte túl valaki. – mondta Cliantha halkan, mégis megfagyott a levegő közöttünk. – Aki nem maradt a lángok között, azt megölték. Szabad lenne előttünk az út, legalábbis egy ideig. Tényleg időt nyernénk vele. Főleg, ha hajóra tudnánk szállni. – itt viszont ő is elhallgatott, és az anyjára nézett. – Anyu, nem emlékszel Cydékre? – erre a mondatra viszont úgy keményedett meg valami közöttünk, hogy szinte tapintatni lehetett. Láttam, ahogy Arethusa arcán végigszalad a fájdalom, Cliantha mégis folytatta. – Ha akkor elmegyünk, még mindig élnének.

Három éve volt egy másik üldöztetési roham. Akkor kezdődött, de a kezdeti harcok voltak a legvéresebbek. Két fiunk… halt meg benne. Az idősebbik volt Cyd. Most huszonhárom éves lenne, az öccse pedig, Aetos, tizenkilenc. Es mi elengedtük őket harcolni ahelyett, hogy – mint fél Hellász – elmenekültünk volna. Arethusa azóta sem tudta túltenni magát rajta, pont úgy, ahogy én sem. Főleg, hogy Aetost szinte a szemünk láttára…

- Indulunk. Ebben a pillanatban. – jelentettem ki habozás nélkül, és ellentmondást nem tűrően.

- Én veled megyek. – mondta Hector majd egy perc hallgatás után.

- Én is! – kapta fel a fejét felbátorodva Calais, és persze Deo is követte.

- Úgyszintén.

- Daphné is megy! – jelentette ki Daphné, bár tudtam, hogy fogalma sincs róla, hogy mi folyik körülötte.

- Én is. Veletek megyek. – mondta Cliantha halkan, de kihallottam belőle a tiszta elhatározást. Ezután azonban mindannyian Arethusára néztünk, és feszülten vártuk, hogy szólaljon meg. Láttam a kétségbeesett bizonytalanságot rajta, de végül lesütötte a szemét, és nagy levegőt vett.

- Az istenek óvjanak mindannyiunkat.

Előttünk lobogott a tűz. Calais és Deo almát ettek, míg Daphné elaludt Arethusa ölében. Órákig gyalogoltunk, a napforduló már biztosan megtörtént, mégis hihetetlenül távol voltunk még a hajnaltól. A kisfiaim már majdnem elaludtak, láttam, ahogy néha összedőltek és lecsukódott a szemük. Arethusa is szótlanul bámult bele a tűzbe, Cliantha és Hector viszont még ébernek látszottak.

- Le kéne feküdnötök. – törtem meg a majd fél órája tartó csöndet. – Én ébren maradok. Még nem vagyok álmos.

- Én nem lennék képes elaludni. – mondta Hector, pont, amikor őt is el akartam volna küldeni lefeküdni.

Arethusa bólintott. Nem akarta felébreszteni Daphnét, ezért a kezét a fiúk vállára téve fölállította őket, és a fa tövébe felhalmozott száraz fű felé mutatott. Deo azonnal engedelmeskedett, Calaison viszont láttam az elégedetlenséget.

- Holnap hosszú nap lesz. – mondta a feleségem halkan, és szinte amint lefeküdtek a kupacra, mindkét fiam elaludt. Arethusa keresztbefektette Daphnét, és mögé kuporodott. Alig öt perc múlva pedig csak a tűz halk ropogása, és a fa alatt alvók egyenletes lélegzése töltötte be a levegőt. Hector és Cliantha továbbra is a tűzbe néztek, de a lányom is csak percek múlva törte meg a csendet.

- Apa, bocsáss meg, hogy Cydéket hoztam elő.

- Nem a te hibád. Ez egy egyszerű tény. Három éve a mi hülyeségünkből halt meg két fiunk. Ha csak belegondolok, hogy újra megtörténhet…

- Apa! – szakított félbe Hector, és a szemöldökét összevonta. Lassan felnyomta magát a földről, és kiegyenesedve figyelt. Clianthával nem értettük, hogy mi baja, de elindult előre, és egy nagy tölgyfa előtt állt meg. Cliantha macskaszerű ügyességgel ugrott fel és szaladt a bátyja mellé, és mire én is odaértem, igazából csak akkor értettem meg, hogy mi keltette fel Hectorban a vadászösztönt. Kiskora óta volt benne valami, ami által hamarabb érezte meg a dolgokat. A tüzet, a víz folyását, a csillagok állását, és… a szél irányát.

Azt mondták, Hector áll a legközelebb az istenekhez a gyerekeim közül. Talán mert ő volt a legidősebb… bár akkor még a bátyjai is ott voltak. Igazából senki sem értette, miért, de nem volt nehéz elhinni. A szél irányát, gondoltam, de utána az én gondolataim is ráálltak Hectoréira. A szél nyugat felől fújt. Bekúszott a levelek közé, megtöltötte a levegőt, és szinte a bőrömön éreztem.

- Nyugatról fúj. – mondta Cliantha, mire Hector bólintott.

- Ha nyugatról fúj a szél, azt jelenti, veszélyt hoz a hajnal. Mégis a nyugat a változás iránya. Igaz, apa? A változás szele. Pont ma éjjel.

- Nyugatról… – mondtam ki, és Hectorra néztem. Cliantha viszont ahogy láttam, nem értette. Hiszen neki nem meséltem mítoszokat gyerekkorában, és láttam is, hogy összezavartuk. Hector viszont szintén a szemembe nézett. Őt tudta, miről beszélünk.

- Nyugatról. – bólintott.