Véleményeznétek az írásomat/novellámat/könyvkezdeményezésemet?

- Szükségem van rád! Nem teheted ezt velem! – ordítottam vele, ami arra késztette az utcán lévőket, hogy rám vessenek egy pillantást. Ezek a pillantások lenézőek voltak és botránkozást váltottak ki mindenkiből. – Olyan vagy nekem, mint az eső egy nyári száraz napon. Azaz létfontosságú, ha te nem vagy nincs életem.

- Ha én vagyok az eső, és te a száraz talaj, akkor is csak kis mennyiségben válok hasznodra. Gondolj bele mi lesz ha túl sok eső esik? – kérdezte és arra várt, hogy én válaszoljak. – Na, nem vagy te olyan buta…

- Árvíz… - mondtam és elengedtem a fülem mellett a sértést, ezzel is csak azt akarta elérni, hogyha elmegy ne fájjon annyira az amit itt hagyott, ne emlékezzek rá kellemes élményként.

- Pontosan! – Már láttam rajta, hogy indulni készült, ezért minden erőmet összeszedtem, hogy könyörögjek neki, akár térden mászva is, de marasztalnom kell.

- De az olyan talaj mely már megrepedezett a naptól és a hőségtől rengeteg vizet el tud elnyelni. Nem volt még elég belőled! – ismételten felemeltem a hangomat, majd közelebb mentem hozzá és megpróbáltam megérinteni a kezét, de ahogy közeledni kezdett kézfejem elrántotta a sajátját.

- És mi lesz ha egyszer elég lesz? Sokkal rosszabb elszokni valamitől, ami tartósan megmaradt melletted, mint ami csak egy átmeneti dolog volt. – odalépett hozzám, majd a nyakából levette azt a nyakláncot, amit tőlem kapott, majd a kezemet megfogta és a tenyeremet az ég felé fordította, majd belerakta óvatosan egy csigaformába. – Az esőfelhők is tovább mennek, ezért nekem is távoznom kell.

- Látni foglak még valaha?

- A víz folyamatos körforgásban van… - mondta, majd még egyszer végigmért. Tetőtől talpig megvizsgálta nyurga lábaimat, melyen kivételesen nem hosszúnadrág volt. (Nem igazán szerettem mutogatni a lábaimat.) Szemei lassan haladtak felfelé felsőtestemen keresztül egészen a szememig, és onnét ismét vissza addig, amíg a gesztenyebarna hajam elért.

Csak ennyit mondott, majd úgy csinált mintha meg akarna ölelni, de a végén mégis meggondolta magát. A szemembe nézve hátrált két lépést és megfordult.

Ott álltam és nem tehettem semmit az ellen, hogy ne menjen el. Fogalmam sincs, hogy miért nem tört ki rajtam a sírás, de az talán könnyített volna a lelkemen. A mellettünk lévő panellakások közül kiválasztottam egyet, majd felcsöngettem valakihez, akinek azt mondtam, hogy szórólapokat hoztam. Ez az ok elég hihető volt, úgyhogy beengedett engem. Leültem a lépcsőre, és belekapaszkodtam a korlátba, mintha ez valamiféle biztonságot nyújtana, de tudtam, hogy minden hiába.

Ekkora fájdalmat nem tudok átvészelni, sőt ez a titok mely itt lakozik a szívem mélyében még tíz tonnával megnehezíti azt az érzést, ami bennem – szinte – él.

A lépcsőház homályos üvegajtaján keresztül láttam pár ismerős arcot. Rachell-t, Annabeth-t és – az egyik volt legjobb barátnőm – Christina-t. Christina valami féle ok miatt rám felém nézett. Először mintha csak a házat nézné, de pár másodperc múlva már engem is észrevett. Rám nézett én pedig visszanéztem. A másik két lány tovább ment, mit sem sejtve rólam, de Chris nem csinált semmit, csak állt és nézett. Pillanatok múlva egész testével felém fordult, majd tett egy lépést előre felém.

- Mire vársz már? Csak nem szellemet láttál? – röhögtek a lányok.

Fejét hirtelen a két lány felé fordította, akik minden bizonnyal megálltak, bár nem tudtam biztosra venni, mivel kiléptek az ajtó miatti szúk látóteremből. Ismét visszanézett és szemében sajnálatot vettem ki, ha nem is száz százalékosan őszinte sajnálatot, de valamilyen sajnálatot. Vacillált, hogy idejöjjön, bár valamilyen szinten örültem volna, ha kisírhatnám magam valaki vállán, de talán jobbnak láttam, ha nem jön ide. Nagyon régen beszéltünk utoljára, és nem valami kellemes emlékek fűznek az utolsó beszélgetésünkhöz. Kiskorom óta ismertem 4 éves voltam mikor először találkoztunk a játszótéren, az már több mint 12 éve történt. Csúnyán kihasznált, átvert és a végén eldobott magától, azért, hogy az iskola menő csajaihoz tartozhasson. Mindenki oda akar tartozni, így megértem, hogy ezt csinálta akkor. Fejét kicsit oldalra hajtotta, így még szánakozónak is tűnt, majd hátrált két lépést és elfutott. Nem vártam tőle ennél többet és szerintem ő is sejtette, hogy nincs beszélni valónk, de a lelkiismeret mardoshatja a lelkét, amiért akkor azt tette.

Körülbelül egy órát ültem ott egyedül a csendbe burkolózva, amikor egy lakó zavarta meg a nyugalmat. Nem láttam, hogy férfi vagy nő az illető, csak gyorsan felálltam, majd az ajtó kinyitása után rohanni kezdtem. Rohantam a félhomályba mártott utcán. Egy idő után lassítani kezdtem, majd bekanyarodtam egy mellékutcába, mert nem akartam kitenni magam az ismerősök hadának, akik mindig ott szoktak lézengeni a pláza előtti útszakaszon. A mellékutcában kicsit megpihentem, mert kimerített a durván öt nyolc percig tartó futás. Nekidőltem egy téglából készült kerítésnek, majd térdem összecsuklott és lassan leereszkedtem a földre. Felnéztem az égre, egy felhő sem takarta el a növekvő holdat. Egy darabig néztem, majd felálltam és a kivilágítatlan utcában tovább sétáltam, míg valami el nem takarta azt a csöppnyi fényt is, ami segítette utamat.

Ismételten feltekintettem az égre, majd egy hatalmas sasszerű madarat pillantottam meg. Az egyik szárnya eltakarta a holdat, majd újra láthatóvá vált felettem a fényforrás. Elkezdett felettem körözni, talán azzal a céllal, hogy leszáll csak nem talált elég helyet magának. Nem tudtam eldönteni, hogy fussak vagy maradjak itt ahova minden bizonnyal védve vagyok hatalmas csőrétől és karmaitól.

Velem szemben egy takaros házikó magasodott, mely rögtön az utcafronton volt, így csak a kocsifelhajtóhoz építettek kerítés. A madár egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. Már éreztem a hűsítő szelet, amit hatalmas bronzos árnyalatú tollak fedett szárnyával kavart a levegőben. Hajamba belekapott a szél és egy kisebb adag port is felrepített az orrom közelében, így elkezdtem tüsszögni. Szememet becsuktam nehogy abba is por kerüljön és könnyezni kezdjek. Elég volt nekem a tüsszögés is.

Hangos vijjogás hasított a levegő, mely arra késztetett, hogy füleimet kezem segítségével betapasszam. Hirtelen a szél elcsendesedett és már nem hallottam süvítését, de ennek zaját felváltotta a tetőcserepeken landoló madár csörömpölése és a cserépdarabok hullásának suhanása, majd azok ketté (vagy több) darabbá törése. Időközben elgondolkoztam, hogy miért nem tömörülnek itt az emberek és miért nincs felfordulás az ekkora madár láttán.

Nem akartam felnézni, nem akartam látni azt, ami ott várt rám – mivel kevés az esélye, hogy csak erre repült és itt talált leszállópályát e hatalmas fenevad. Lassan abbamaradtak a törések által keltett zajok „szimfóniája”, majd két másik zuhanást hallottam. Ezt követően lépéseket, melyek stabilan, de mégis lágyan érintették a törmelékkel beterített utcát.

Megláttam a két velem szemben álló nőt. Velem egy magasak lehettek, ami elég ritka volt erre felé, mivel magasabb voltam, mint 180 centiméter. Nem tűntek fenyegetőnek, sőt inkább szívélyesek voltak. Az egyik a nekem bal oldalon lévő szőke hajú öltözete nagyon kihívó volt. Csak egy – nagyon – rövidnadrág volt rajta, ami valamilyen fekete anyagból készült egy majdnem térdig érő csizma, felül pedig egy szintén fekete színben tündöklő topot viselt és azon volt még egy hosszított köpenyszerű bőrhatású kabát, mely nem volt begombolva

A másik sokkal nemesebb vérűnek tűnt, legalábbis ruházata és testtartása alapján. Míg társa lezser és laza volt, ő méltóságteljesen lépkedett felém. Öltözéke egy királykék selyemruha volt, mely az estélyi ruhák és a hálóingek elegyeként jött létre legalábbis a szememben. A ruha két végét a kezében tartotta, a sarkokon volt egy karika melyben a középsőujját nyugtatta a fekete szépség. A mellénél pedig ezüstözött vagy talán tiszta ezüst díszítések voltak felfedezhetők.

- Üdv nem valami szép emberi lény!

Nem igazán tudtam megszólalni a madár után, de valami frappáns visszavágáson gondolkoztam. Kettő is eszembe jutott, „Mintha te olyan szép lennél!” a másik pedig, „Miért te mi vagy? UFO?!”, bár ha jobban belegondolok, akkor egyikkel sem tudok mit kezdeni, mert a szőke lány tényleg nagyon szép volt, és száz százalékosan biztos voltam benne, hogy valami emberfeletti képességgel rendelkezik, amit pár perc múlva ismertet vagy ha szerencsém van akkor csak szóban elmagyarázza.

- Hello! Ti kik vagytok? – kérdeztem meg, majd utána rögtön tüsszentettem még mindig a por miatt. Ettől olyan esetlennek éreztem magam.

- Nos, - szólalt meg a fekete – mi azért jött ide, hogy téged kikérdezzünk, a…

- A volt pasidról, aki ha minden igaz a közelmúltban hagyott el téged… bizonyos okok miatt, amit sejtéseink szerint nem tudsz – vágott a feltételezett barátnője szavába.

Hirtelen nem tudtam mit hova tenni. Ők honnét tudnak Sky-ról és mit akarnak tőlem, amikor alig tudok valamit az ő életéről.

- Ez a procedúra úgy zajlik, hogy téged el kell vinnünk az Ama… - akadt el a nyelve – egy helyre. – Rámutatott a madárra, ami azt jelenti szerintem, hogy a hátán kell A helyre mennem.

Nyilván nem akarta, hogy kiszivárogjon valami „titkos információ” róluk, de ebből a szótöredékből arra következtetek, hogy az Amazonas környékére fognak vinni, ami igazság szerint nem sokat mondott el nekem mivel az Amazonas-medence elég nagy terület ahhoz, hogy elrejtsenek ott akármit.

- Miből gondoljátok, hogy nekem van kedvem a madár-taxival utaznom nem tudom, hány órán keresztül?

- Ez nem felajánlás volt, hanem parancs! Na jössz a pipaszár lábaidon, vagy vigyelek drága?

Egyre jobban kezdtem megutálni ezt a szőke és „bájos” embert… vagy akármit.

- Alexis! Kértelek már nem is tudom hányszor, hogy ne legyél ennyire flegma és erkölcstelen, légy szíves!

Erre elhallgatott a szőke, azaz Alexis. Meg kellene köszönöm, hogy mellém állt, de még mindig a meglepődöttség vonta el a figyelmemet.

( Előre is nagyon köszönöm mindenkinek! (16/F) )