Mit gondoltok erről a részletről?

Milyen a fogalmazás, a történet, hasonlók..:)

- A tizenkettest!

Egész testemben reszketek, mikor az előttem álló férfi kilép a fénybe. Már csak néhány perc. Hallom, ahogy kezdetét veszi a mulatság, az emberek egymást túlkiabálva dicsérik a bátyámat. A szemem sarkába könnyek gyűlnek, elvesztem az időérzékem. Egy utolsó pillantást vetek Fin magas, szálkás alakjára, majd minden elhomályosul. Azon kapom magam, hogy valaki nagyot lök rajtam.

- A tizennégyest! Sivatagi lány, előélete és családi háttere ismeretlen. Ki ad érte nyolc aranyat?

Hányingerem van, a kezem ökölbe szorul, miközben körbevezetnek a kör alakú arénában, mint valami lovat. A csuklómra erősített bilincsek a húsomba vájnak, a fájdalom korbácsként hasít a kezembe, mikor felvezetőm nagyot ránt rajtam.

Senki sem szólal meg, a licitálók csendben méregetnek. Mikor az első kör végére érek, a kikiáltó újból megszólal.

- Tizenöt éves. Szűz.

Erre már kitör a röhögés. Egymást túlharsogva egyre többet és többet ígérnek értem. Harminc aranynál tartunk, mikor hirtelen elfogynak az ígéretek. Nem nézek fel.

- Harminc arany egy ilyen gyönyörű leányért?

Mielőtt bármit tehetnék, egy erős kéz kitépi a hajamat összefogó szalagot. Közönségem egy emberként hördül fel, mikor az arany napsugarak vérvörös szálakat festenek amúgy egyszerű, barna sörényembe.

- Harmincöt!

- Harminchat!

Nem figyelek, a könnyeimmel vívott háborúra összpontosítok. Nem akarok ennyi ember előtt sírni. Nem akarok gyengének tűnni. Nem akarok még egyszer ugyanabba a hibába esni.

- Ötvenkettő. Nem ad érte senki többet? – kérdezi az árverés vezetője, túlharsogva a licitálók általános moraját. Engedélyezek magamnak egy gyors pillantást a körülöttem állókra. Öregek, fiatalok, dagadtak és soványak. Nők, férfiak, gazdagok és szegények bámulnak rám átható, mohó pillantással. Szeretném gyűlölni őket, de képtelen vagyok rá. A szívem gyönge ahhoz, hogy megbirkózzon ilyesfajta komoly érzelmekkel. Fin szavai jutnak az eszembe, de még időben sikerül másra összpontosítanom.

A fiú is engem néz, ahogy mindenki más, fiatal, napszítta arca kifejezéstelen. A szívem nagyot dobban, a meglepetés ereje a földhöz szegez. Kísérőm dühösen megrántja láncaim, de a testem nem hajlandó engedelmeskedni a parancsoknak. A következő pillanatban már a földön vagyok, a szám tele homokkal, a kezem természetellenes pózban hátracsavarodott. Fájdalom nyilall a vállamba, sikítani szeretnék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nem tudok felállni.

- Ötvenkettő harmadszor! – a kalapács lecsap, újdonsült gazdám pedig a szabályokat áthágva lejön értem az arénába. Először a gyűrűkkel díszített ujjait, majd finom selyemmel eltakart kezét pillantom meg. A hajamnál fogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Nem akarok. Kiköpöm a számba gyűlt homokot, és nem törődve a fájdalommal, elfordítom a fejem.

- Amikor ma idejöttem, nem akartam szűz rabszolgát vásárolni – szólal meg a gazdám, a hangja erős, határozott. Kiráz tőle a hideg. Talpra rángat, és a kijárat felé noszogat. Néhány férfi megindul utánunk, az arcukon olyasfajta lelkesedéssel, aminek láttán legszívesebben mindet megölném. A sátor mögött újból a földre löknek.

- Tegyetek róla, hogy a lány elvárásaimnak megfelelően jöjjön ma velem haza – szól fennhangon a gazdám. A sár az arcomra tapad, az orromat megüti az alkohol szaga. Felkiáltok, mikor valaki megragadja a szoknyámat és a nyakamig rántja. Rugdalózom, minden erőmet bevetve megpróbálok elmenekülni, de nem járok sikerrel. Ketten lefognak, a földhöz szegeznek, míg egy harmadik a lábaimat tartja. A negyedik már félig kifűzte a nadrágját. Zokogás tör fel a lelkem legmélyéről, száraz, könnyek nélküli. Sírok, sikítok, de nem engednek. A tömegben látott arcra összpontosítok. Idáig még sosem fajultak a dolgok.

És ekkor, mintegy varázsütésre, a combom közt matató férfi megdermed. Látom a szemét, ahogy egyik pillanatról a másikra válik kifejezéstelenné. Látom a hátából kiálló nyílvesszőt. A fekete nyílvesszőt, egy fehér hattyú tollával.

Kínzóim abbahagyják a röhögést, és szesztől homályos elmével próbálják feldolgozni a látottakat. Mielőtt azonban bármelyikük cselekedhetne, egy újabb ember kerül a földre. Majd a harmadik, és végül a negyedik. Könnyeim fátylán át nem látom a fiút, aki most végtelenül gyengéden a bokámig húzza a szoknyát, majd felsegít a földről, kezemet végig a kezében tartva. Ismerem őt, és a lelkem mélyén tudtam, hogy meg fog menteni. Mégis féltem. És most félek tőle is.

A látásom kitisztul, négy lépést hátrálok, a könnyek sötét csíkokban folynak az arcomon. Fekete, sós könnyek.

- Jól vagy? – a hangja halk, a szavai óvatosak.

- Azt mondtad, nem esik majd bántódásom. Hogy időben eljössz értem – suttogom vádlón, de igazából nem vagyok mérges. Csak megalázott.

- Tudom.

- Azt mondtad, ez kell ahhoz, hogy újból szabad ember lehessek.

- Igazat beszéltem. De nem… nem erőszakoltak meg, ugye?

Érzem, hogy az arcom lángra kap. Alig láthatóan megrázom a fejem.

- Nem. Szabad vagyok?

- Nem. Az én rabszolgám vagy. Kétszeres árat fizettem érted… a szabadságodért.

- Felszabadítasz? – a hangom mohó, követelőző. Kétségbeesett. A szemem sarkából látom, hogy bólint.

- Igen.

Néhány pillanatig hallgatunk, végül ő töri meg a csendet.

- Kaya…

- Igen?

- Szabad vagy. Sajnálom.

Csizmák dübörgése, páncélok csörgése. Az őrség közeledik.

- Kaya Jeetla?

- Igen.

- A király nevében letartóztatom gyilkosságért és árulásért.