Mit gondoltok erről a részletről?

Az első fejezet közepéből van:

Elfordítottam a fejem. A szemem becsuktam, és igyekeztem felidézni Jacqueline néném hangját. Ő volt az, az ember a családban, aki mindig hitt, még a lehetetlenben is, és mindig tudott mondani valami bíztatót. Ő mindig meg tudott nyugtatni, olyan momentum volt a gyermekkoromban, mint a védő szent fény, ami mindenhová követett. Ide New Yorkba azonban nem jött velem.

Pár másodpercig csak hallgattam a szoba hangjait, majd lassan kinyitottam a szemem, és a fejem is visszafordítottam. Újra ott volt előttem a kisfiú holtteste, arcán a zúzódásnyommal. Igyekeztem elvonni róla a figyelmem, azzal, hogy a szobát kezdtem vizslatni.

Így, elsőre parasztháznak mondtam volna az épületet, mely az utcafrontra nézve hosszú volt, az oldalkerítésnél rövid. Egyetlen szobából állt. Egy helyiségben a mosdóval, fürdőszobával, nappalival, gyerekszobákkal, konyhával. Falai szürkék voltak, de nem olyanok, mint a Road’s belseje. Lepattogzott vakolat, recsegő padló, amely még a huszadik századból való lehetett. A mögöttem kifeszített ajtót is régebbinek tippeltem. Sok zárfeltörést láttam már különböző eszközökkel, de azokat mind modern, irodaajtókon követték el, azonban abban biztos voltam, hogy ezt nem lehetne csak úgy, egy hajtűvel megbabrálni, mert olyan öreg, hogy amint beledugja a felső szárát, szétesik a zár.

A tető is omladozóban volt. Szürke gerendák tartották meg itt-ott, amelyeken látszott, hogy utólag – és nem a díszítés céljából – kerültek oda. Nem bíztam a tetőszerkezetben, így kissé félve léptem beljebb.

A kisfiú mellett Dr. Klemetina Montenegro térdelt, akit mindenki csak Kelsy-nek, vagy Kel-nek hívott. Ébenfekete haja elöl hosszan lógott maga elé, hátul röviden simult a fejbőrére. Sötét szeméből mindig barátságosság sütött, és a hullaházi rossz hangulat ellenére is egy igen szimpatikus, kedves ember volt, aki mindenkihez tudott intézni egy-egy kedves szót.

Közelebb léptem hozzá, s mintha csak kibillentettem volna a transzból ijedten nézett fel rám. Én voltam az egyetlen hangforrás, ugyanis a helyszínelők csak annyit tettek hozzá a zajszennyezéshez, hogy kattintgattak a fényképezőkkel, és időnként odébb léptek.

- Tudsz valamit? – kérdeztem köszönés nélkül. Kelsy felnézett rám, majd le a testre.

- Nem tudok sokat mondani – kezdte óvatosan. – A kisfiúnak, így első látásra zúzódásos és töréses sérülései vannak. Komolyak. Úgy öt éves lehet, ahogy saccolom. Az externális és internális vizsgálat után biztosan többet mondhatok. – annak ellenére, hogy barátságos volt, megmaradt a hivatalos kifejezéseknél, sosem használt szlenget, csak néha egyszerűsítette le a mondanivalóját, rendszerint kérésre.

- Értem. – bólintottam. – Valami sanda következtetés?

- Alice…. Te szoktál, vagyis ti, nyomozók szoktatok következtetni, én viszont halottkém vagyok. Ha felállítok egy elméletet, a tudatom alatt is próbálom igazolni, és ez befolyásolhatja a vizsgálataim eredményét. De gondolom ezt a pszichológiai jelenséget te is ismered…. – mosolygott rám. – A hullaházban többet mondhatok arról, hogy ki is ő, vagy miben halt meg. A külső bántalmazás nyomait, gondolom, látod.

- Nem akarlak befolyásolni, de amilyen embereket én eddig egy pszichiátrián láttam, családon belüli erőszaknak mondanám.

- Sosem dolgoztam még olyan sérülten, akit a családja bántalmazott. Mindenesetre kikérhetem egy szakember segítségét. De, ha engem kérdezel, először kerítsetek neki családot, aztán vádoljátok meg őket.

- Igazad van. – bólintottam. Tetszett Kelsy nyugodtsága. Igazából, a csapatban mi ketten voltunk orvosok, de nagyon különbözőek. Én a lélekre voltam hatással, ő a testre, a halott testre. Ő mindig nyugodt volt a munkájában, én megengedhetek magamnak egy kis lobbanékonyságot. Különbözőek voltunk, mégis megértettük egymást, ha nem is cseverésztünk a szabadidőnkben.

Nem sokáig bírtam az egyszobás ház komor hangulatát. Összes berendezése két ágy, egy asztal, három szék, egy WC, és pár kartondarab az ablaknyílások elé téve. A padló koszos volt, egy Colás üveg hevert a sarokban.

Olyan hangulata volt az egész helynek, mintha egy kínzókamrába léptem volna. Itt azonban nem voltak láncok – Ez azonban nem nyugtatott meg afelől, hogy a kisgyermek kínok nélkül halt meg, hiszen a külső sérüléseiből látszott, hogy a közelmúltban kapott pár ütést a bal arcfelére.

Ahogy kiléptem a szabadba, megcsapott a hideg, amitől a falak nem védtek meg ugyan, de a helyszínelők felállított reflektorai, valamint Kelsy erős fényű lámpája mégis kibocsátott magából valamennyi meleget. A nap gyengén sütött, éppen velem szemben. A ház előtt Stana beszélgetett egy alacsony férfival, akit így közelebbről rögtön felismertem. Clinton Dodge volt, a körzet gyilkossági nyomozóinak kapitánya. Sziluettje mereven rajzolódott ki a hótakaró előtt, amely az utcát borította. Alacsonyabb volt Stanánál, jóval, hiszen ő nő létére magas, és magas sarkút hord, Dodge pedig amúgy sem nőtt nagyra. Tudtam, hogy régóta jó barátok, még akkor ismerték meg egymást, amikor Stana Kaliforniában járt egyetemre. A bűnüldözésben mindig is ő volt a főnököm mentora.

Ami Clinton külső tulajdonságait illeti, meglátszott rajta a kor, de a ráncait büszkén viselte. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy, hogyan lehet ennyire optimista. Ő pedig azt válaszolta: „Minden egyes ránc bizonyítja, hogy életemben mennyit mosolyogtam.” Munkája brutalitása ellenére sokszor mosolygott, viccelődött, és még jól is jött neki a főügyésszel való jó viszony.

Közelebb sétáltam hozzájuk. Ahogy feléjük lépdeltem, a beszélgetésük vegyült a talpam alatt recsegő hó hangjával.

- Hodgins! – kiáltott fel vidáman, miközben rám emelte a mosolygó tekintetét. Feltételeztem, hogy nem a gyilkosság késztette jókedvre, hanem inkább két régi ismerős látványa. – Régen láttalak.

- Én is téged. – mosolyogtam vissza rá.

- Éppen azt beszültük Stan-nel, hogy az én helyszínelőim még elvégzik a munkát, és átadják a nyomokat a ti csapatotoknak.

- És ez így rendben is van. – bólintott Stana. – Hívtam a többieket. Ryan jön, Rick is megpróbál elszabadulni otthonról, de állítólag az anyja igen visszatartja. Meg is elindult már.

- Lassan összeáll a csapat. – tettem hozzá csak úgy, mellékesen.

- Mindenesetre Kelsy megvizsgálja a halottat, be is viszi a hullaházba. A nyomokat vizsgálva, vagy csak gyűjtve kapjuk? – Stana Dodge-nak szegezte a kérdést.

- Nem szeretem ezt mondani, de nem nyúlunk bele, ha már egyszer a ti ügyetek. – vonta meg a vállát.

- Én megértem.

- Főképp azért hívtalak titeket, mert tudom, hogy Hodgins remek árnyképeket gyártogat szabadidejében, plusz a te neveddel, sokkal több információt lehet kikuncsorogni az emberekből.

Negyed órával később Meg fekete kocsija kanyarodott be a helyszín elé. Belőle maga a kollégám szállt ki. És, ha Stanára azt mondtam, hogy magas, akkor Megre az óriás szót kellene használnom. Százkilencven centi, esetleg cipősarokkal együtt pedig két méter. A megjelenése nyugalmat, és összeszedettséget tükrözött, fekete haja vagy hullámosan omlott a vállára, vagy csinos, egyenes lófarokba kötötte. Öltözködése elegáns volt, de kerülte a világos színek többségét, csak a világoskéket viselte el, de azt is mértékkel. Inkább sötétlilát, feketét, sötétkéket, sötétzöldet vagy bordót hordott, amelyekben még vékonyabbnak látszott. Most is egy sötétkék inget viselt, fehér csőszerű szövetnadrággal, fekete kabátot. Csinos volt, bár a nadrágja szokatlanul is mutatott rajta, meg bele is olvadt a fehér környezetbe.

- Sziasztok. Dodge. – köszönt nekünk, majd biccentett le a kapitánynak. Most a kétméteres kivitelezést választotta, csizmájának sarka ugyanis nem két centi volt. – Meséljetek, mi történt itt?

- Fogalmam sincs, még nem jártam bent. – rázta a fejét Stana.

- Alice? – nézett rám, arcán jókedvvel. Bár ő nem nagyon mutatta az érzelmeit, a hanglejtéséből általában könnyű volt megállapítani a napi hangulatát.

- Elég durva. Nem hiszem, hogy látni akarjátok. – hirtelen újra úgy éreztem magam, mint a házban.

- Kellene kérdezgetni a szomszédokat, de nem hiszem, hogy láttak/hallottak valamit. – kezdte Stana a beszámolót. – Az ablakok előtt van valami redőnyszerű, belátni nem lehet, a bozót takar. Nem is biztos, hogy laktak itt, lehet, hogy az áldozatot csak úgy idehozták. Felhívom a polgármestert, hogy nem-e a város tulajdonában áll-e a hely, és csak felújításra vár. Ha nem, akkor pedig biztosan tud mondani valamit. – már elő is szedte a telefonját, és arrébb sétálva tárcsázta a polgármester számát.

Két órával később még mindig kint voltunk, de addigra már a főügyész-helyettes, Amanda Whayett is megérkezett. Leparkolt, egy kicsivel távolabb, eljött, de nem tett hozzá sokat a nyomozáshoz. A legtöbben bementek a házba, Meggel az élen, aki könnyen viselte a kisfiú megrázó látványát. Stana osztotta a véleményem, amit biztosra vettem akkor is amikor elindultak az ajtó irányába. Hiszen van egy tizenegy éves lánya.

Hamarosan megérkeztek a fiúk is. Ryan Edgertoon, Stana társa. Bár a nyomozásokban ő hivatalosan nem vett részt, nem hivatalosan azonban igen. Szeretett nyomozgatni, vegyítve a jogászkodással, hiszen a gyilkosokat vagy ő vagy Meg teregette a bíróság elé.

Vele tartott Richard Rawat, Meg társa. Ő nagyon hasonlított Megre, hisz mindketten szolidak, tapintatosak voltak. Nekem nincs társam, mert mióta Stana ötödikként becsatlakozott hozzánk, a nyomozásokba átadtam neki Ryant, aki nem bánta különösebben a cserét.

Ők is kijelentették, hogy ez egy szörnyű eset, de jobb munka híján csak a helyszínelők nyomában caplattak.

Nekem, mint szakképzett pszichiáternek már megvolt a véleményem az esetről, a gyilkosról, vagy a halál módjáról, de inkább megtartottam magamnak, hogy még jobban kidolgozhassam. Úgyis tudtam, hogy estefelé elhagyjuk a helyszínt, bemegyünk a hivatalba és összefoglaljuk a dolgokat. Tudtam, hogy ott nyugodt körülmények között beszélhetek, így vártam.

Öt körül kocsiba ültünk, előttünk kigurult a helyszínelők kisbusza. Stana ment elöl, utána én, utánam a többiek. Továbbra is pörgettem magamban a szakcikkek, kifejezések szótárát, hátha hozzá tudok rakni még valamit a felületes árnyképemhez. Tudtam, hogy Stana hamarosan kérni fogja, és azt is, hogy annál hamarabb találjuk meg a kisfiú gyilkosát. Sokszor éreztem már olyat, hogy az idegrendszerem ilyenkor kiéleződik a részletekre, és sokkal jobban tudok koncentrálni a munkámra. És, valljuk be, ez az egyik legjobb tulajdonságom volt.