Mit gondoltok erről a kis részletről?

Ez nem egy teljes fejezet, nem a készülő könyv elejéről származik, csak a hangulata miatt ragadtam ki, mivel nagyjából tükrözi az egész történet hangulatát - legalábbis remélem. :)

– Tulajdonképpen mit keres? – kérdezte a halász egy óra múlva, miután megkínálta egy doboz hideg sörrel utasát, aki elfogadta.

– Nem tudom. Félig elhiszem a szirének történetét, félig kételkedem. Annyi biztos, hogy valami nem stimmel azzal az öböllel és a környező vizekkel. Az eltűnt halász, az öngyilkosságok a parti sziklánál… a szirének éneke… kell ott lennie valaminek.

– Nos… ha szerencsénk lesz, akkor látni fogunk valamit, de néha vigyázni kell azzal, mit kívánunk – jegyezte meg Angelosz, sokatmondó pillantást vetve Iliaszra.

– Ezt hogy érti?

– Még a nagyapám mesélte évekkel korábban, ám sosem felejtettem el a történetet. Élt egy fiatalember a faluban, valamikor az ötvenes években, akit előkelő iskolába járattak a szülei, de ő csak halász akart lenni, hogy folytassa a családi hagyományt, ezért tanulmányai végeztével hazatért. Rajongott a tengerért, gyakran csatlakozott a helyi halászokhoz, mikor kihajóztak. Sorra vásárolta a könyveket, amik a tengeri babonákkal és legendákkal foglalkoztak. Pontosan a szirének története ragadta meg annyira a képzeletét, hogy másra sem vágyott, minthogy a valóságban is láthasson egyet közülük. Annyira megszállottjává vált ennek, hogy már azt beszélték, kezd megőrülni. Talán így is volt, mígnem egy nap történt valami!

– Micsoda? – kérdezte Iliasz, aki teljes figyelmét Angeloszra fordította.

– A fiatalember összegyűjtött annyi pénzt az évek során, hogy tudott venni magának egy apró kis hajót. Olyan kicsi volt, ketten alig fértek el a fedélzetén. Rögtön kihajózott vele, szenvedélyesen kergetve álmait, csakhogy aznap szörnyű vihar tört ki. A tenger úgy háborgott, mintha Poszeidón éktelen haragra gerjedt volna. Rengeteg part menti csónak darabjaira zúzódott, számos hajó elsüllyedt. A vakmerő fiatalember még másnap sem került elő. A szülei már a legrosszabbtól tartottak. Néhány halász a keresésére indult, s az egyikük rá is talált, miközben a nyílt tengeren hánykolódott egy deszkalapon. Ennyi maradt a hajójából. A halász beemelte saját vízi járművébe, és kivitte a partra. Hidegrázása volt, magas láz gyötörte. Állandóan azt hajtogatta, hogy látott egy Szirént, egy gyönyörű teremtményt, ahogy egy apró szigeten üldögélt, körülötte koponyák fehérlettek, de ő maga meseszép volt. A hangja teljesen magával ragadta, oda akart menni hozzá, azonban hirtelen kitört a vihar. A Szirén éneke ott zengett a fülében, hívogatóan, akár az ellenállhatatlan kísértés. A fiatalember alig látta a szigetet az esőtől, mégis szembe ment a viharral. Ez lett a veszte, mivel sosem érte el az apró kis földdarabot. A hullámok összetörték alatta a hajót.

– Úgy beszél, mintha meghalt volna, holott az előbb mondta, hogy partra vitték.

– Van valami, amit nem tud, Iliasz – fintorodott el Angelosz. – Úgy tartják, hogy a szirének éneke halálba csalogatja a tengerészeket, viszont mikor elhallgatnak… annál nincs végzetesebb. Ha valaki megtapasztalja csodálatos hangjukat… beleőrül, ha utána nem hallhatja azt. A fiatalembernek is ez lett a sorsa. Elméje másra sem vágyott ezek után. A következő éjjel gyalog indult a víznek, önként besétálva a sötét hullámok közé. Hajnalban találták meg partra sodródott tetemét. Megfulladt.

– Nem egy felemelő történet – húzta a száját Iliasz, kortyolva hideg söréből.

– Valóban, de pontosan rávilágít arra, amire utaltam a kívánságokkal – veregette meg a nyomozó vállát a halász.

Néma csendben tették meg az öbölig hátralévő utat.