Mit gondoltok erről a részletről? Éppen egy regényen dolgozom, ami thriller elemekkel vegyített krimi lenne, s egy görög szigeten játszódik. A részlet nem a történet elejéről származik.

Alexandra Karalisz a sátrában üldögélve tanulmányozta az egyik áldozati edényt, amit az ásatáson találtak. Egyedül ő tartózkodott a táborban, mivel férfi kollégái bementek a városba, hogy mulassanak kicsit. Hívták őt is, de enyhe fejfájása miatt inkább úgy döntött, marad. Rövid pihenés után elmúlt a fejét gyötrő kín, így nekilátott folytatni a munkáját. Mialatt asztalkája fölé görnyedve vizsgálta a tárgyat, hallgatta a kintről beszűrődő kabócák szűnni nem akaró zenéjét. Megnyugtatóan hatott rá.

A régészet volt az élete, minden pillanatát élvezte, bár leginkább a leletek elemzésében jeleskedett. Ellentétben Rebeccával, aki a terepen érezte legjobban magát, ha áshatott, szenvedélyesen kutatva a múlt emlékei iránt. Alexandra számos ásatáson részt vett már, otthonosan mozgott a bronzkori kultúrákban, s a különböző vallási kultuszokban. Nem véletlen, hogy Rebecca bevette a csapatba.

Alexandra kapva-kapott az alkalmon, hogy itt lehessen. Egyedül élt Athénban, ezért habozás nélkül vállalkozott az utazásra. A munkájába temetkezett, miután elhagyta az élettársa két évvel ezelőtt. Azóta sem talált senkit, s bizony időnként felülkerekedett rajta a magány. De az utóbbi napokban egyik kollégája, Dimitriosz, úgy tűnt, érdeklődést mutatott iránta. Állandóan a nő körül sündörgött, s már a többiek is felfigyeltek viselkedésére, ami imponált Alexandrának. Sajnálta, hogy a férfi nem maradt vele a táborban, de nem is várta el tőle.

Hirtelen hatalmába kerítette az álmosság, ezért megdörzsölte szemeit, és úgy döntött, hogy kimegy levegőzni. Nem akart korán lefeküdni. Odakint a kellemes éjszakai levegő simogatta bőrét, göndör hajába belekapott a szél, s a hold ezüstös fénybe borította a tájat. A sziklák élesen elkülönültek a mély árnyékoktól, kirajzolva környezetét. A kidőlt oszlop felé sétált, miközben futó pillantást vetett a tábor fölé magasló hegycsúcsra, majd tekintete a tenger sávjára siklott. A távolban egy hajó fényei villogtak.

A következő pillanatban megtorpant. Valami nem stimmelt. Síri csönd ereszkedett a tájra, ahogy a kabócák elhallgattak, s az éjszaka hirtelen fenyegetővé változott. Megfoghatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta. Alexandra ebben a percben bárhol máshol szívesebben tartózkodott volna. Elindult vissza a sátrába, jobbra-balra tekintgetve, de nem látott semmit. Ez még inkább zavarta, mivel láthatatlan fenyegetés borzolta idegeit, habár igyekezett elhessegetni az érzést.

Váratlanul zajt hallott a háta mögött. Mintha léptek csikorogtak volna a kavicsokon. Megpördült, de senkit nem látott. Verejték gyöngyözött a homlokán. Képzelődött volna? Megborzongott, aztán visszafordult a sátra irányába.

Az éjszakánál is feketébb, csuklyás alak emelkedett fel előtte, némán, akár egy kísértet. Alexandra sikoltani akart, ámde az árnyék kitárta köpenyét, mint denevér a szárnyait, és a nőre vetette magát.

Pár perc múlva nem hallatszódott más, csak az újra felcsendülő kabócák ciripelése.