Érdemes folytatnom?

Íme:

Az a nap úgy kezdődött számomra, mint bármelyik másik azelőtt, hiszen nem sejthettem, mily változások, mily fordulat áll be életemben. S így, mit sem tudva mindennapjaim s hétköznapi életem nemsokára bekövetkező felfordulásáról és számomra eme fogalmak teljes átértelmeződéséről, neki láttam a reggeli mosakodásnak. Bár jól tudom, korunk híres tudósai, professzorai óvva intenek a túlzásba vitt, mindennapos fürdéstől - mert az tönkreteszi és felpuhítja a bőrt, nem is beszélve az egyéb szörnyű következményekről -, de nekem az ágyból kikelve első utam szinte szertartásosan a hátsó kertbe vezetett, mely méretét tekintve, nem volt túl nagy, hiszen nem állt itt, sem pajta, sem istálló, mivel azok kint feküdtek az istállóskertben, a falu szélén.

Mindössze néhány rózsabokor virágzott az udvar elülső részén, illatával üdévé varázsolva még a legszárazabb, legmelegebb nyarakat is. A kert közepén pedig egy fatönk barnállott. Valamikor nagy, sudár tölgy ékesítette házunk eme hátsó fertályát, dús lombkoronájával menedéket adva a perzselő napsugarak elől, legalábbis így mesélte apám, mert én az akkori tizenhét évemmel, nem emlékezhettem erre a nevezetes faóriásra. A tönknek pedig egyéb hasznát nemigen vettük, minthogy a ráhelyezett teknőt a kútból nyert vízzel megtöltve arcom megmosására használtam.

Aznap reggel is hasonlóképp cselekedtem, és a jéghideg vizet arcomba fröcskölve, hallgattam a madarak énekét és az előttem elterülő tájat szemléltem. Házunk megett a helyiek által csak Tar-hegynek nevezett domb állt, mely természetesen nem igazi hegy volt, s ennek én is tudatában voltam, főleg miután későbbi életem során lehetőségem volt megszemlélni az Alpeseket és a Tátrát is. A domb üdezöld színben magasodott a falu fölé, oldalában pincék sorakoztak, melyek nyitott ablakaikon és ajtajukon át ásítva vizslatták a kicsinynek tűnő házakat és kerteket.

Az igazat megvallva, én nem tisztálkodás végett merítettem orcám hűs kútvízbe pitymallatkor, hanem azért, hogy a hajnali álmosságot kiverjem szememből, és felfrissülve kezdjem a napot, fáradalom nélkül élvezve a világosságot.

Befejezve a mosdást visszatértem szobámba, és felöltöttem ruhámat. Galléros, rövid inget hordtam bő ujjal és ráncos bőnadrágot viseltem, mint akkoriban a parasztlegények közt dívott. Ma már tudom, hogy milyen egyszerű, közönséges, sőt mi több szegényes viseletet hordtam, de ezt akkortájt nem így gondoltam.

Ennek utána, a szobámból kilépvén a házunk elülső, fogadóvá alakított része felé vettem az irányt, mivel a mi családunk, a korcsmárosság nemes mesterségére adta a fejét. Az egész nagyapámmal kezdődött, - kit sajna nem ismerhettem- aki, miután visszafoglalták eme vidéket a pogány töröktől, lesétált Nógrádból ide, a Somogyba és egy felégetett faluhelyen megépítette fogadóját, amely A Megváltóhoz nevet viselte. S bár talán tiszteletlenség az Isten fiáról elnevezni egy helyet, hol bor ( s nagy ritkán emberi vér) folyik, s megannyi paráznaság történik ország-világ szeme láttára, de ez a név, mégis valósággal megáldotta ezt a helyet, hiszen az ebből származó haszon busás volt, és a szálló köré lassan egy kicsi falucska települt, így növelve a nyereséget és a forgalmat. S most az Úr Jézus születését követő 1723. évben, majd' negyven évvel a fogadó megalapítása után az üzlet jobban ment, mint eddig bármikor, s ezáltal mi, a Sutyorok a falu egyik leggazdagabb - ha nem a leggazdagabb - famíliája lettünk. S én mint egyke, s így a vagyon egyedüli örököse, joggal remélhettem szép és bőséges jövőt magamnak.

A szálló részt és a lakóhelyiségeket ajtó nem választotta el egymástól, így nem egyszer megesett, hogy a részeg vendégek szobáinkban kötöttek ki, s a vígan mulatozók lármája is nem egyszer átcsapott hozzánk éjszakánként, megrezegtetve a ház falait, mivel az épület csak amolyan régimódi, rekesztett falu ház volt, s alkalomadtán kéjes neszek szűrődtek át könnyű falainkon, felverve az est csendjét. Itt szinte mindenki megszállhatott, még a megvetett zsidók is - megfelelő pénz fejében -, csupán a bűnözőket és a vándorcigányokat nem tűrtük meg. Általában csak közrendűek érkeztek hozzánk, s ha nemes is vette igénybe szolgáltatásainkat eme egyszerű fogadóban, az általában szegény bocskoros nemes volt. Eleddig egyszer fordult elő, hogy magasabb rangú egyén volt a vendégünk, mikor néhány éve gróf Batthyány Károly József a török hadszíntérről rohonci birtokára tartva, holtfáradtan, nem nézve milyen helyen száll meg, s ki fia-borjával veti egy szobába a sors, megpihent nálunk egy éjszakára. Azt az estét, és mint néném mondta, „a még fáradalmában is igazi grófhoz méltón viselkedő urat” mind a mai napig megemlegetik, s a az általa fizetségként átadott aranyakat édesapám most is őrizgeti, és azt senki fiának meg nem mutatja.

Békés életünket csak egy esemény zavarta meg: édesanyám halála. Alig egy éve történt, mikor is szülém hirtelen rosszul lett, ágynak dőlt, belázasodott s a hideg is rázta, majd rá egy hétre meghalt. Senki se tudta, mi baja volt: a füvesasszony értetlenül állt az eset előtt, a garabonciás pedig a rossz szellemeket vádolta a szörnyűséggel, de mivel környékünkön nincs hivatásos orvos, így megfelelő választ nem kaptunk.

Szülém halála felette megviselt, s édesapámat is. És mikor a falu részeges és szoknyapecér papja, Antal atya által celebrált temetésre került sor, hiába mondta azt apám, hogy egy férfi még a saját felesége temetésén sem sírhat, egymás karjába borultan zokogtuk végig a szertartást. Még most is könny szökik szemembe, ha felidézem anyám gyengéd érintését, puha, fehér karját, jóságos tekintetét, s apró termetét, melyen oly sokszor élcelődtünk, de ő tűrte, tűrte némán, mosolyogva.

De visszatérve történetem fő vonalához, elhatározásomat megvalósítva bejutottam a fogadó részbe, hol e korai órában kevesen tartózkodtak. Csak néhány semmirekellő lézengett a nagy semmire várva, az egyik asztalnál pedig kártyacsata dúlt - a borpiros orrok és részeges kiáltások (hogy a szagról ne is beszéljünk) alapján - már este óta, szakadatlanul. A bejárat előtt pedig egy cincár kereskedő toporgott türelmetlenül, egészen addig, míg egy málhával megrakott kislegény le nem tántorgott a lépcsőn, majd' megbotolva a fokok egyikében. A cincár szemöldökét ráncolva, mérges hangon mondta a fiúnak:

- Siess! Siess! - és kezével intő mozdulatot tett - Sok jó árú, sok pénz, de lassú szamár! Fiú olyan, mint szamár: lassú.

Akkori tapasztalatlanságomban, még nem érthettem meg az emberi kegyetlenség s érzéketlenség természetét, így csodálkozva néztem, hogy miközben a fiúról szakad a víz, és arca hatalmas szenvedésekről tanúskodik, nem beszélve a gerincét tönkretévő súlyos csomagokról, az arumun nem is vet oda neki egy apró dicséretet sem, sőt még fenéken is billenti szegény gyermeket. Pedig a fiú erején felül teljesített. Ezt követően egyszerűen, köszönés nélkül kisétált a kupec és segédje, kit egyszer-kétszer még tomporon rúgott közben, különböző válogatott szitkokat szórva rá anyanyelvén.

Nem sok időm maradt a csodálkozásra, mivel ekkor vettem észre nénémet, ki valójában nem is volt a néném, sőt semmiféle rokonom. Mögöttem állt, s valami kásafélét főzött éppen.

Én úgy szerettem ezt a kövér, húsos asszonyt, mint a tulajdon édesanyámat, s ő - kinek testénél, csak a szíve volt nagyobb - viszontszeretett engem, szinte saját fiaként, s mivel neki nem rendelt gyermeket az Úr, úgy is viselkedett velem, mint a tulajdon gyermekével.

Ő is felfigyelt rám, s köszöntöttük egymás. Ez a köszöntés egy hatalmas ölelésben teljesedett ki, ahol inkább csak ő ölelt engemet, s arcomat mellei közé nyomva, zsíros karjával majd' kiszorította a szuszt belőlem. Fejemnek igazán kellemetes s puha helye volt néném lágy csecsén. Ez eszembe juttatta, hogy gyerekkoromban, mikor édesanyámnak túl hamar apadtak el emlői, ezt a jóságos asszonyt fogadtuk fel táplálásomra, mely kissé elhúzódott ugyan – egészen nyolc éves koromig -, de ez a hosszan tartó kölcsönös gondoskodás - hisz én is gondoskodtam róla szeretettemmel, pótolva elhalt magzatának szeretetét ( mert amiatt volt teje az asszonynak, hogy gyermeket várt, de amaz halva született) - még szorosabbá fűzte kapcsolatunkat. Máig mosolyogva idéztem magam elé, hogy csüngtem néném mellein, fürgén kortyolva langyos tejét. Anyám irigy is volt miatta rája, sőt néha rám is, és gyakran próbálkozott különféle anyatejfakasztó kötésekkel, többek közt a „Bölcső” és a „Kilenc csimbók” nevezetűvel, de mivel ezek nem használtak, végül belenyugodott abba, hogy nem ő táplálja tulajdon fiát. S egészen a haláláig komaasszonyaként kezelte a jóságos asszonyt, sőt olyannyira megkedvelte, hogy - mivel néném férje időközben meghalt - a testes fehércseléd maradt, besegítve a fogadó vezetésébe s a gyereknevelésbe.

Miután néném megölelt, s „Jó reggelt” mondott, miközben én zöldre váltan - ám cseppet sem neheztelve a jó súlyú asszonyra - viszonoztam a szíves köszönést. Néném akaratomon kívül leültetett az egyik asztalhoz, s elém rakott egy nagy tál hajdinakását e szavak kíséretében:

- Itt van ez a kása, úrfi. Egye egészséggel! Mi az, hogy nem eszi meg? Éhen akar talán halni az úrfi?

Egyen má', ne kéresse magát, hát fölöstököm mindenkinek kell, az adja az egész napi erőt, úrfi! Mindig úrfinak hívott, noha ezt sem viszonyunk, sem társadalmi rangom, sem én magam nem követeltem meg. Miután bekanalaztam a kását néném meleg, anyai tekintetének kíséretében, csókot lehelve eme kedves asszony arcára, elindultam kifelé, ugyanis ma reggel még a somogyvári vásárba is be akartam nézni. Néném jó utat kívánt, s én miközben kiléptem, szememet a kijárat fölé akasztott szentképekre függesztettem, melyek közül a legszebb s a legnagyobb a középső Mária-kép, hol a Szűzanya karjában tartja egyszülött fiát, mellette jobb oldalon pedig Szent Orbán, a bor és a kocsmárosok védőszentje helyezkedett el, kezében szőlőtőkével. Én, aki nem vagyok különösen vallásosnak mondható, mindig keresztet vetettem eme képek előtt, talán azért, mert a Boldogasszony képe anyámra emlékeztetett, s eszembe juttatta az anyai gondoskodás jelentőségét, s köszönetet mondtam Szent Orbánnak is a borért, melyet melyik becsületes férfiember ne szeretne.

Mikor kiértem a szabadba, nagyot kortyoltam a trágyaszagú, mégis frissnek ható levegőből, s büszkén szemléltem falvamat. S bár a falu nem volt túl terebélyes, s csak egy keskeny utcácskából állt, mégis nekem ez jelentette a legszebb helyet a világon, s ezt elüldöztetésem után is így gondoltam. Elégedetten szemléltem, mint dolgozik a falu népe, mint hordják a búzát, mint toldják a tetőt, s mint pletykálnak a bőbeszédű fehércselédek.

S én a tájat is szerettem, a népével együtt, ezt a dimbes-dombos, zöld vidéket, mely a tejjel-mézzel folyó Kánaánhoz hasonlítható, mert Somogyországban megterem a búza s az árpa tisztességgel, és fái szaporán ontják ízes gyümölcseiket s bogyóikat. Népe becsületes, dolgozó nép, s néhány horvátot leszámítva egészen magyar, méghozzá a legősibb, legjobb fajtából. S ezek a népek nagyobbrészt hívő római katolikusok, leszámítva néhány református szigetet. De ezen táj szépségén sem tűnődhettem soká, mert megpillantottam Mariskát.

Hogy ki volt ő? Egy angyal, vágyaim legfőbb tárgya, kit akkori fiatal koromban feltétlenül szerettem, s ő is viszontszeretett engem. S tudtuk, egy napon egymáséi leszünk, hiszen szüleink, már kölcsönös megegyezésre jutottak abban, hogy minékünk feltétlenül össze kell házasodnunk. S mivel én biztos voltam jövendőbelim kilétében, ezért nem tekingettem más lányok felé, sőt mivel szerelmem alig tizennégy esztendős volt, korom ellenére nem kerültem még közeli ismeretségbe a női testtel, mint kortársaim oly nagy része.

S most visszanézve akkori önmagamra, látom mily bolond, mily esztelen s vak szerelembe kerültem e kelleténél csinosabb fehérszemély iránt. Mindenét szerettem: a kecses csipejét, napbarnított karját, ringó csecsét, szőke haját, szép kék szemeit, de legfőképp őszinte mosolyát. Most is oly szép volt, mint máskor, hófehér pendelyében, hímzett ujjú ingében, mely elől mélyen hasítékolt volt, így láttatni engedte ama részét a női testnek, mely oly kellemetesnek tetszik a férfiszem számára.

Én bárgyú vigyorral arcomon, intettem neki, mire ő elpirult és mosolyogva visszaintett. Milyen gyönyörű a nő, s mi hatalma van angyali (vagy inkább ördögi) testének fölöttünk, férfiak fölött.

Csak egy valaki állhatott volna közénk, Túli Pali. Mivel ez a férfiú volt az egyetlen, kinek szándékában állt megakadályozni frigyünket, hiszen reménytelenül szerelmes volt mátkámba. Persze, nem tudta volna igazán tönkretenni földi boldogságunk, s nekem minden okom meg volt azt remélni, hogy néhány év múlva kihirdetik a faluban: Sutyor János - mivel ez a becsületes nevem - és Újpál Mária házasságot kötött. S ez lesz a tárgya a pletykáknak, szóbeszédeknek. Egyébként a versengés és a viaskodás már gyerekkorunk óta tartott köztem és Pali közt, s jóval mélyebb gyökere volt, mint a szerelem. Kisgyerekkorunkban talán barátok voltunk, bár ezt nem állíthatom bizton, hisz idevonatkozó emlékeim homályosak és zavarosak. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy egyszer télen belökött a jeges patakba, sőt még fejem is belé nyomta, s csuromvizesen hazaérve, anyám szidalmai közt aggatták le rólam a ruháimat. Másnap lázas lettem, s torkom is megfájdult. Így egy álló hétig, minden nap egy fába vágott hasítékon bújtattak át, miközben néném Szűz Máriához imádkozott. Utána pedig ingemet letépve rólam egy kő alá rakták, s anyám ezt mondta:

- Úgy menjen a betegség a kő alá, mint ez a ruha!- s közben fürgén hányta magára a keresztet. Ha nem is ettől a félig-meddig pogány szertartástól, de meggyógyultam, s ama nap óta hadilábon álltam Túli Pállal, és mikor csak tehettük, egymást szapultuk, csúfolódtunk, verekedtünk. Imigyen gondolkodtam, mikor megpillantottam Palit - emlegetett szamár - aki épp egyik cimborájával hajtotta a lovát, egy Rózsi nevezetű pej kancát. Mikor meglátott, arca savanyú fintorba torzult. Valószínűleg én is hasonló ábrázatot vágtam. Nem mentem volna oda hozzá, ha nem látom mily sanyarú képet vág a lova, s hogy horgasztja fejét. De mivel én szerettem kitűnni tudásommal, s ebben az éretlen korban nem kevés nagyzolási vágy is lakozott bennem, meg amúgy szerettük egymást heccelni, s azt gondoltam, talán most sikerül felhergelnem, így odamentem, s megkérdeztem:

- Mér' ilyen fancsali ennek lónak az ábrázatja?

- Nem a te dógod, foglalkozz a magadéval! - válaszolta s kiköpött, megvetése jeléül.

- Azér' én kíváncsi lennék rá. Talán segíteni is tudnék.

- Mit tudnál te segíteni szegény párán?- tette fel a kérdést gyanakodva, mivel sejtette, mire megy ki a játék.

- Megmondanám, de nem tudom, van-e elég eszed, hogy rád bízhassam, mer' nagy titok ám - feleltem megvető mosollyal arcomon.

- Azt sem tudod, mi a baja - mondta láthatólag nyugodtan Pali, de hangjában már ott bujkált az idegesség.

- Talán nem folyik a hugya?- tudakozódtam, s bár csak úgy találomra mondtam egy lóbetegséget, a véletlen folytán igazam lett, s s e