Mit gondoltok, lenne értelme folytatni a könyvem? Egyszer már tettem fel részletet, de ez most egy új.

Lusta mosollyal az arcán közelít felém, egyszerűen képtelen vagyok kivárni, hogy ideérjen. Nekiiramodok, a karjaiba ugrom, ahogy magához ölel eltűnnek a gondok, minden tökéletesen a helyére zökken. Megszólal, mond valamit, a fülembe súgja, mennyire hiányoztam neki. Lelkem egy része megremeg, mikor felfogom szavai jelentését. Hiány. Nem tudom, soha nem is tudtam a pontos definícióját, de csak az hiányozhat, amire szükségünk van, legalábbis az én felfogásom szerint.

Felmosolygok rá, arcomon az öröm harmatkönnyei csillognak, melyeket egy csókkal szárít fel. Hosszú ideig egyikünk sem szól, csak nézünk némán egymásra, azzal a megértéssel, ami már évek óta ott van köztünk, majd meghallom a szavait, arcomról nyomban lehervad a viszontlátás mosolya, és átveszi a helyét valami egészen más, a kétségbeesés vad fájdalma, a düh és az összeomlás kellemetlen enyvelege.

- Falmir meghalt.

Nem akarok belegondolni abba, mit jelentenek ezek a szavak. De nem vagyok elég erős, egy pillanatra felrémlik előtt szeretett unokabátyám arca. Az arc, mely szerelmem oldalán tűnt el, hogy elhagyjon engem, elhagyja a világot, elhagyjon mindent. Az öröm utolsó szikrája is földbe csapódik, de még nem sírok. Még tartom magam, tartanom kell, mert hová fajul majd a világ, ha saját problémáimat mások gondjai elé helyezném?

Nagyot nyelek, kezemet ökölbe szorítom, majd felnézek az arcra, mely életben tartott a fogság sötét éveiben is. Tekintete most is megbabonáz, de ismerem már annyira, hogy lássam a kérdést a szemében. Összeszedem magam, és bólintok. Hangom nem remeg, mikor megszólalok, amiért hálás vagyok.

- Bosszuljuk meg - csak ennyit mondok, de ő pontosan tudja, mit akar ez jelenteni. Egy pillanatra mélyen a szemembe néz, majd óvatosan elenged, mintha törékeny porcelánbaba volnék egy olyan világban, ahol minden más kőből van. Megérintem az arcát, ahogy mindig, mikor elbúcsúzom tőle.

- Vigyázz magadra.

Nem válaszol, és én csak nézem, ahogy szerelmem továbblép, itt hagy engem ebben a veszélyes világban. Szememből újból kigördülnek a könnycseppek, de ő már nem látja, nem láthatja, fekete alakját magához öleli a köd. Egyedül maradtam.