Leírnátok a Szent Johanna Gimi könyvből azt a részletet ahol Reni és Cortez összejön?

– Mit keres itt Cortez? A reptéren kéne lennie – döbbent le Ricsi, én pedig kérdőn rohantam utána.

Mi? Cortez? Hol?

A lépcső előtt állt, Kinga, Zsolti, Dave és Macu társaságában

– Hát te? Törölték a járatot? – kérdezte Ricsi, ahogy odaértünk, Cortez zsebre dugott kézzel

ácsorgott, és megrázta a fejét.

– Nem. Mindjárt indulok – mondta. Az utcai lámpa fényében próbáltam leolvasni az arcáról

valamit, mert megijedtem, hogy esetleg baj van, azért jött vissza a sulihoz, de azon túl, hogy

zavartnak tűnt, semmi szokatlant nem vettem észre.

– Menjünk már be, megfagyok – ugrált Zsolti (Mikulás-sapkában), és felfelé indultunk a lépcsőn.

– Reni, te maradj! – szólt utánam Cortez, aki nem mozdult, mire megtorpantam, és zakatoló szívvel

sétáltam vissza.

Hátranéztem egy pillanatra, Virág értetlenül széttárta a karját, és a többiek is csodálkozva

forgolódtak, miközben bementek a portára.

– Igen? – kérdeztem furán. Cortez mélyen a szemembe nézett, és megrázta a fejét.

– Ez mi? – húzott ki a zsebéből valamit, mire a pulzusom az egekbe szökött, és megfordult velem a

világ. Ahogy ránéztem a borítékra, azonnal tudtam, hogy mi az. A hirtelen felindulásból leírt

tizennyolc oldalas szerelmi vallomásom, aminek a tükrömön kellett volna lennie!!!

– Hogy… – sütöttem le a szemem. – Miért van nálad? – hebegtem halk, erőtlen hangon.

– Te adtad – mondta idegesen.

– Én? Én ugyan nem – temettem a tenyerembe az arcom. Úristen, vajon elolvasta? Biztos, hogy

elolvasta. Elsüllyedek.

– Benne volt az ajándékban – közölte, afféle „nagyon is jól tudod, hiszen te adtad oda” stílusban.

Az agyam erőtlenül kattogni kezdett. A fenébe! Virág szaladt fel az ajándékért, biztosan meglátta a

tükrön lévő borítékot Cortez nevével, és azt hitte, az is hozzá tartozik. Nem, nem, nem! Egyáltalán

nem!

– Elolvastad? – suttogtam, és a szélben alig hallottam a saját hangom. Cortez csak bólintott, és

idegesen az órájára nézett. Idő volt.

– Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el – kezdtem zakatoló szívvel.

– Jó. Az lesz a legjobb – értett egyet. Kínosan ácsorogtam, és a szám szélét harapdáltam, amikor

hirtelen megráztam a fejem.

Túl régóta vártam már, hogy megtudja a dolgokat. Betelt a pohár. Ha már úgyis tudja, minek

tagadjam?

– Tudod, mit? – emeltem fel az állam. – Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! – tártam szét a

karom. Cortez a szemembe nézett és felvonta a szemöldökét. – Amit leírtam, azt úgy is gondolom.

Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is

tudnod kell! Nem érdekel – förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. – Azt hiszed, hogy ez a

tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből!

Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem,

hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom

haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el.

Mert igazából sose haragudtam rád Nem tudtam – töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül

meredt rám. – Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig

hallottam magam.

Cortez rezzenéstelen arccal nézett rám, én pedig lehajtottam a fejem, és a csizmám orrát

tanulmányoztam a sötétben, mintha csak valami érdekes lenne rajta.

– Oké – szólalt meg hirtelen. – Én erre nem tudok mit mondani – mondta halkan, én meg csak

erőtlenül bólintottam. Patakokban folytak a könnyeim. – Mennem kell – nézett megint az órájára

– Rendben – motyogtam, és annyira fájt a mellkasom, hogy úgy éreztem, összeesek.

Cortez zavartan bólintott, és megfordult, én pedig levegőért kapkodva néztem utána. Végül sarkon

fordultam, és berohantam a suliba. A többiek az aulában várakoztak, és az érkezésemre úgy csináltak,

mintha nem leskelődtek volna a portáról egész végig.

– Mi van? – kérdezte Virág elkerekedett szemekkel.

– Vége. Elmondtam neki. És elment – töröltem le idegesen az arcom, és akkora gombóc volt a

torkomban, hogy alig bírtam nyelni. Átrohantam az aulán, kivágtam az udvarra vezető ajtót, és

kimentem.

A többiek mind utánam loholtak, és egymást kérdezgették, hogy most pontosan mi van.

– Renáta, állj már meg! – üvöltött rám Kinga. Megtorpantam, és visszafojtott sírással fordultam

felé.

– Virág véletlenül odaadott neki egy levelet – sütöttem le a szemem.

– A karácsonyi lapot – bólogatott Virág.

– Az nem az volt – szipogtam.

– Emó! – fújtatott Ricsi, és fejcsóválva nézett Virágra.

– Ez hülyeség. Ki ír ma levelet? – szörnyülködött Dave.

– Én írtam – mosolyodtam el kínosan.

– Mit mondtál neki? – faggatott tovább Kinga. Ricsi, Virág, Macu, Dave, Zsolti és Kinga

kíváncsian bámultak rám, én pedig szomorúan megvontam a vállam.

– Hogy szeretem – suttogtam.

– A fenébe – sziszegte Kinga, és a többiek is feszengve néztek rám.

A tornateremből kiszűrődő zajból ítélve elkezdődött a karácsonyi buli. A Keane Somewhere Only

We Know dala indította az estét. Remegő kézzel letöröltem a könnyeimet. Totálisan

megsemmisültem.

– Menjünk be, hideg van – nézett rám Zsolti szomorúan, mire némán bólintottam. Mindenki

elindult, én pedig a könnyeimtől homályosan néztem a karácsonyi fényeket, és lassú léptekkel utánuk

indultam.

Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott

az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába

hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:

– Melyik szeptember 8.?

Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál

beleestem.

– Kilencedikben – mondtam halkan.

Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is

odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott

mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre

történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt és vadul csapkodni

kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész

világ, végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom,

Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam

levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két

keze közé fogta az arcomat.

– Mennem kell – suttogta.

– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.

– Megvársz? – kérdezte halkan.

– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt. Ez nem

olyan volt, mint a szilveszteri. Sokkal több érzelem volt benne, sokkal bátrabb és sokkal igazibb volt.

Cortez elengedte a kezem, az ajtóhoz lépett, és vissza sem nézve bement a suliba. Pislogás nélkül

meredtem utána, aztán a szám elé kaptam a kezem, és vigyorogva lesütöttem a szemem.