Mit szóltok a Könnyekhez?

Nemrég megtaláltam ezt a kis szösszenetet, amit úgy két-három éve írhattam úgy tizennégy éves koromban, abban a füligmindenkibeszerelmesrózsaszín korszakomban. :) Mi a véleményetek róla? (a sztori egyébként egy félig megtörtént eset)

Az első könnycsepp kövéren, lassan végiggördült az arcomon, le, egészen az államig. Egynél pedig nincs megállás, jött a többi is. A könnyektől elhomályosult a tekintetem, de láttam, ahogy arcáról eltűnik a mindaddig jókedvű, kedves mosoly, és zavar veszi át a helyét.

- Te sírsz? - kérdezte enyhén meghökkenve. Sűrűn pislogni kezdtem, és gyorsan lesütöttem a szemem.

- Bocsánat - motyogta bűnbánóan, mintha nem lett volna szabad észrevennie a könnyeimet, vagy ő tehetett volna róla. A szájam sarka felfele rándult, de nem tudtam mosolyogni. Rájöhetett, hogy butaságot mondott, mert nagy, férfias keze egy pillanatra ökölbe szorult, majd lassan kiengedett.

Felnéztem kedves, barna szemeire, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Vettem egy mély levegőt, majd még egyet. Minden önuralmamra szükség volt, hogy csöndes sírásom ne csapjon át hisztérikus zokogássá.

Eddig még sosem látott tőlem könnyeket. Kivéve, ha azt a fékezhetetlen röhögőrohamaink idézte elő.

A keze tétován megindult az arcom felé, de félúton megállt. Nem próbált meg úgy tenni, mintha valami más mozdulatba kezdett volna bele, inkább zavartan rám nézett. Kíváncsi volt, nevetek-e rajta? De nem nevettem. Pedig vicces volt, ahogy ott állt szerencsétlenül, teljesen összezavartan, szomorú szemekkel... Nem, ez nem vicces. Ő is szomorú volt, mint én.

Kezét megint felemelte, és ezúttal nem állt meg. Hüvelykujjával gyöngéden letörölte a könnyeimet, aztán kezét szórakozottan a nadrágjába törölte. Beleborzongtam az érintésébe. Jóformán még sosem értünk egymáshoz. Még akkor is bocsánatot kértünk, ha a térdünk véletlenül összeért a pad alatt. Mindketten megőriztük magunkban azt a gyermeki szégyenllőséget, ami megakadályozta, hogy a fiű a lányhoz érjen, mint ahogy közös vonásunk volt az is, hogy hasonló helyzetekben soha sem tudtunk mit mondani.

Egyikünk sem volt a szavak embere, de ha egymással beszélgettünk, be nem állt a szánk. Elképesztő, hogy így volt ez alig egy perce is. Aztán, nem is tudom... kiszakadt belőlem valami.

- Miért vagy szomorú? - kérdeztem végül.

Halkan elnevette magát.

- Mert... te is szomorú vagy - vallotta be pironkodva. Összeszorult a szívem.

- Ne legyél az! - kérleltem, mintha ez olyan egyszerű lenni. Nem szerettem volna fájdamat okozni neki. Némán bólintott.

Aznap délután először várt meg iskola után. A sarokig csak némán sétáltunk egymás mellett, szemlesütve tűrve osztálytársaink sutyorgását. Nem egyszer hallottam már, ahogy azt találgatják, mi lehet közöttünk.

Mikor befordultunk a sarkon, megtorpant. Láttam, hogy vívódik. Valamit mondani készült.

- Foghatom a kezed?

A döbbenettől szólni sem tudtam. Pedig ez annyira rá vall! Más fiú nem kérdez, csak cselekszik. De neki számít az én véleményem is. Ó, ha tudná, mi az! Nem is tudom, mi vehette rá erre a hirtelen közeledésre. De történt már annyi furcsaság ma... Lehet, hogy csak vígasztalni akar. Rájött, hogy mennyit jelent nekem, és csak fel akar dobni.

- De ha nem akarod... Csak most jól esne...

Vagy tévedtem. Mosolyogva belecsúsztattam a kezem az övébe. Halkan fellélegzett.

Talán most már minden rendbe jön.