Milyen a könyvem?

Eddig mindig én mondtam véleményt másokról, itt az idő, hogy lássátok az írásom egy részét:

Annabell Crow éppen a szokásos őrjáratát tartotta, mikor ismerős illatok csapták meg az orrát. Édes volt, mint a méz, a személy, aki megérezte ezt az illatot, képes volt bűnbe esni. A kedvenc hollójára nézett, aki elismerően biccentett a csöpp fekete fejével. Mindannyian nekirugaszkodtak, és repülni kezdtek. Anna inkább suhant, és követte a szagot. Olyan volt, mint egy árnyék a fekete ruháival, és a bakancsával. Csak nagy nehezen szokta meg ezeket a ruhákat, mert nem volt ő mindig ilyen. Valaha normális életet élt, és boldog volt. De valaki megfosztotta tőle. Eszébe jutott minden a futás közben, de volt, ami elterelte a figyelmét. És ez az éhség volt. Egy lányból áradt a finom illat. Odahajolt hozzá, és megszagolta. Egy órája lehetett halott. Az egyik kotnyeles madár odaférkőzött gazdája mellé, és belecsípett a tetembe, de Anna kitörte a nyakát. Nem okozott számára nagy csalódást, mert száz hollóval utazott. valahogy meg volt ahhoz az ereje, hogy magához csalogassa a halálmadarakat. Talán azért, mert ő is hírnök volt. Amerre járt, ott történt egy kis „vérfrissétés”. Nem volt szándékos. Csak éhes volt, és annyira beleélte magát az evésbe, hogy önkéntelenül megölte őket. Pedig meg tudta volna előzni. De ő nem akarta. Egy született gyilkos volt. Ezt a lány megölték. Méghozzá brutálisan. Már több mint kétszáz éve az éjszakában élt, de nem tudta megszokni azt, hogy nem ő ölt meg valakit. Fura volt, de nem zavarta. Felemelte a csaj kezét, és semmit nem reagált. A nyakára tapasztotta az ajkát, és szívott. Már csak egy kicsi volt hátra, mikor valaki megérintette a hátát. Felmordult, majd odafordult az illetőhöz, és nem túl kedvesen végignézett rajta. Egy kisfiú volt. A zöld szeméből a kíváncsiság sugárzott. Sportos alkatú volt, de eléggé alacsony. Körülbelül akkora lehetett, mint ő. Tiszta volt a ruházata, és egy hatalmas órát szorongatott a kezében. Megvizsgálta a darabot. Nem volt rajta semmi érdekes. De aztán megakadt a szeme a címeren, ami rajta díszelgett. Egy ezüst kígyófej, egy kincses ládából emelte fel a fejét. Egyből ez a név ugrott be neki: Eric. Ekkor jött rá, hogy hová menekült előle. Ide, ebbe a névtelen kisvárosba, ahol a legfontosabb hely a temető volt. Ő ezt nagyon jól tudta, de mégis mindig ide jött vadászni a madaraival. Hallotta többször, hogy megemlítették, hogy miféle szerzet gyilkolhat. De arra jutottak, hogy csak egy huligán. Kicsit fájt Annának, hogy ennyire lealacsonyították a fajtáját, de az rosszabb lett volna, ha megtalálták volna, és nyársra került volna. Ezt nagyon nem akarta, mert szerette azt, hogy bárkit megölhetett. Mert egy vámpír volt, akikről azt hitték, hogy eltűntek a föld színéről.