Nektek tetszik ez az általam írt történet egy könyv bevezetéséhez?

PROLÓGUS

Soha nem látott szárazság és aszály pusztított a földeken, az állatok elpusztultak, a termés elszáradt. Ezrével szedte áldozatait a pestis, percenként hullottak az emberek mint a legyek. Az épületek omladoztak, mindennek trágya szaga volt. Az egykor büszke, császári Róma elnéptelenedett.

Egyetlen épület volt csak a városban, ami régi-új pompájában állt. Az Angyalvár, ahol Őszentsége, a pápa tartózkodott. Már két hete élt „fogságban”, de a vész nem akart szűnni. Mi több csak fokozódott, szedte áldozatait, átterjedt a környező településekre is.

A forróság a tetőfokán hágott, amikor Őszentsége elé vezették a foglyot. Haja sáros volt és zilált, vállára rozsdaként száradt rá a vér, kezeit hólyagok borították, de mégis a hátára pillantva borzadtak el az emberek igazán. Megnyúzták és az elven húsát megégették. Füle helyett csak egy üres lyuk tátongott, kezein egy ujj sem maradt épen.

Amikor a megkínzott foglyot cipelő két katona a pápa elé ért, mindenki elhallgatott. A csendet szinte vágni lehetett volna. – Stauf! Az utolsó! – a pápát még soha nem hallották ennyire diadalittasnak – Nézd hová jutottál te utolsó áruló! Mielőtt a pokol tüzébe küldünk, gyere velem, mutatok valamit. Biztosan nagyon fog tetszeni. – Őszentsége arcán széles vigyor jelent meg, majd felkelt trónjáról és lesétált a lépcsőkön. Magához intett egy eunuchot, aki egy párnát tartott a kezében, amin egy kis, díszes kulcs volt. A terem közepe felé vették az irányt, az előre felállított emelvényhez, melyen egy asztal állt rajta pedig egy lezárt láda. A katonák követték őket.

A teremben továbbra is síri csend honolt, mindenki a ládát nézte és az utolsó Staufot. Amikor az emelvényhez értek, az eunuch meghajolt és átnyújtotta a kulcsot Őszentségének. – Ez a láda – szólalt meg lágyan – nem csak egy láda. Ez a láda a bosszúnk jelképe. A Dávidok bosszújáé, ami ma végre lezárul. – a kulcsot elfordította, a zár kattant, majd a láda kinyílt.

A magasabb katona fellépet és kivette belőle a levágott fejet. Magasan felmutatta azt, hogy mindenki lássa. Mindenkin a megdöbbenés látszott. Az utolsó Stauf pedig érezte, ahogy kipattan a homlokán az első verítékcsepp, szemébe pedig könny szökik. Gondolkodás nélkül kitépte magát a kisebbik katona szorításából és a pápa felé vette az irányt. Alig bírt járni, de a düh földöntúli erőt adott neki. A katona azonnal utána vetette magát, de későn. A megkínzott fogoly megragadta a pápát, arcon köpte és letaszította az emelvényről.

A teremben zúgolódás tört ki, a korábbi csendnek nyoma sem volt sehol. Egy zöld köpenybe öltözött kövér ember, aki a pápának egy tanácsosa volt, felsegítette Őszentségét. A megkínzottat elkapta a kisebbik katona, és olyan erővel rúgta fejbe, hogy a füle helyén tátongó ürességből kiserkent a vér. Az emberek összesúgtak, még senki nem látott olyat, hogy kezet emeltek volna Isten földi helytartójára. Őszentsége megtörölte az arcát, majd parancsot adott a katonáknak, hogy az árulót vigyék az előre elkészített máglyához.

A tömeg megnyugodni látszott, mindenki sietett kifelé, hogy lássák a fogoly máglyahalálát. A pápát húsz megtermett katona kísérte az udvarban felállított trónusához. Tizenkét lépcsőn át tartott az út felfelé. Körülötte a bíborosok foglaltak helyet. Tizenhárman voltak, mindegyikük talpig bíborban.

A megkínzottat a máglyához cipelték, és hozzákötötték a középen elhelyezett gerendához. Szemében undorral teli félelem volt. Ő volt az utolsó Stauf. Vele végleg kihalt az ősi dinasztia, mely megannyi évszázadon át uralkodott háborítatlanul.

A pápa helyet foglalt, s abban a pillanatban a tömör aranyból készült, rubintokkal és gyémántokkal tarkított mázsás trónszék beszakította a deszkalapokból ácsolt emelvényt, a pápa pedig zuhanni kezdett a mélybe.

Egy perccel ezelőtt még tiszta kék volt az ég, de most felhők takarták el a mennyboltot. Egy három ágú villám szelte át a hamuszürke eget, majd ezer ágyú együttes kisülésére emlékeztető mennydörgés következett. Eleredt az eső. Öt hónapja nem esett. A pápa halott volt...