Milyen ez regénykezdés? Bármilyen építő jellegű kritikát szeretettel fogadok a stílusra, a helyesírásra és a fromára egyaránt.

1. fejezet

Adagio

Szeretem a vihar előtti csendet. Amikor érzem, hogy hamarosan bekövetkezik valami őrületes, valami elképzelhetetlen, viszont mégsem lehetek teljesen biztos benne. De azért reménykedem. A viharban. A változásban.

Most is ezt a csendet érzem, a vihar előtti csendet, ahogy a téren sétálok. Minden békés, de a levegőben mégis érezni valamit, egy illatot, ami nem is illat igazán, sokkal inkább egy hetyke ígéret. Sírhatnékom van ettől az ígérettől, mert reménnyel tölti meg a szívem. Gyűlölöm a reményt, csak csalódást okoz.

Ekkor láttam meg őt először, ahogy a téren sétáltam, akárcsak most. Ott ült, a diófa alatt, fél kézzel festőállványát állítgatva, a másikkal pedig kabátkáját próbálta minél szorosabbra összehúzni, hisz semmi más nem védte őt a széltől. Mellette egy kosárban, papírlapok és szénceruzák sokasága. Hosszú, vörös haját összekócolta a szél. Megálltam, és csak bámultam őt. Pár perc múlva felnézett. Visszabámult rám. Hatalmas, szénfekete szemei voltak. A szemkontaktus csupán egy röpke pillanatig tartott, ugyanis szoknyámat felkapta a szél, én pedig vörös arccal kaptam utána és szorítottam magamhoz, próbálván megőrizni méltóságom maradékait. A vörös hajú hölgy elmosolyodott, szénfekete szeme csak úgy csillogott. Nem lehetett több húsznál. Próbáltam visszamosolyogni, de csak egy bénácska grimasz sikeredett ki belőle. Ekkor elfordult, tovább állítgatta a festőállványt. Tovább sétáltam, a gondolataimba mélyedtem. És akkor rájöttem, mi volt olyan furcsa benne. Ő nem érezte a vihar szagát. Ő már nem reménykedik.