Mit gondoltok, eddig jó?

Elkezdtem írni egy történetet.

Előszó

Havazott. Egy méterre nem láttam el. A szempilláimon is éreztem a fehér havat. A táj gyönyörű volt. Mindent hó lepett. Nem a lucskos-mocskos fajta hó, hanem a szép fehér. De nem álltam meg csodálni. Sietnem kellett. Terveim voltak.

Valakit megláttam a fák mögött. Megdörzsöltem a szemem. Talán tévedtem. A hózáportól semmit se látni. Amikor újra odanéztem egy fekete árnyat pillantottam meg. Nem tudom ki, de talán engem figyelhetett. De mégis miért? Futni kezdtem a megpillantott árny felé. De a hó nagyon vastag volt, alig bírtam menni rajta, olyan volt mintha lelassítanák a lépteim. Nehézkesnek éreztem minden lábmozdulatom, úgy éreztem mintha sulykot kötöttek volna rá.

Meglátott. És az ellenkező irányba kezdett el rohanni. Tipikus. Gyorsabb volt nálam. Utol kell érnem és csak ez járt a fejemben. Aztán egyszer csak jobbra fordult és így egy fenyőerdőbe kanyarodott be. Az irányváltás miatt lassítania kellett és már-már szinte teljesen beértem. Pár karnyira állhatott tőlem. Már kezdtem érezni a szúrást az oldalamban és gondoltam rá, hogy feladom, inkább a tervemre koncentrálok. De mikor ez a gondolat átsuhant az agyamon a kabátba öltözött kapucnis személy hátrapillantott, és így elkerülhetetlen volt számára egy fába ütközés. Kivéve ha lett volna a feje hátulján, illetve kapucniján még két szeme. De úgy tűnik ez nála is ugyanúgy hiányzik, mint egy átlagos embernél.

Nagy szisszenéssel esett a fenyőfa törzsének a tövében össze. A fejét fogta és megpróbált felállni. Már nem rohantam. Leálltam és a biztonság kedvéért kicsit hátrább húzódtam, egy másik fenyő mellé.

- Jól érzed magad? – kérdeztem erőtlenül, lihegve a fáradtságtól.

- Ömmm... azt hiszem megmaradok. – felnézett rám és láttam az arcát. Nagy zöld szemei voltak és a szája mosolyra húzódott. Nagyon jóképű fiú volt. Talán 18-19 éves lehetett. Kinyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki felkelni.

- Bocsánat, ha megijesztettelek. – hogy miért mondtam, azt nem tudom. Hisz ő leselkedett ÉN utánam.

Most már nevetett. És azt hiszem rajtam. Fogalmam sincs mit talált olyan haláli viccesnek.

- Eric Scott. – nyújtott kezet nekem a fiú.

- Rebecca Rogers – megfogtam a kezét és rögtön el is kaptam. Valószínűleg feltűnt neki is.

- Nem akarlak bántani, ha erre gondoltál. – húzódott egyre szélesebb mosolyra a szája. Elbűvölő volt, nem tudtam levenni róla a szememet.

- Te leselkedtél utánam! – nyögtem ki valamit, ami legelőször az eszembe jutott.

- Lehet, hogy annak tűnt, de hidd el nem ez volt a szándékom. Éppen… bújócskáztunk néhány haverommal. – azt hittem nem hallok jól. Bújócskázni a 4 évesek szoktak. Legalább négyszer ennyi idősnek kell lennie. De ekkor hirtelen megszólalt. – Oké, nem valami hihető sztori, de ha ez megnyugtat a szavamat adom, hogy nem utánad akartam kémkedni. De nem magyarázhatom el egy idegennek hova készültem. Azt hittem utánam küldtek, hogy visszavigyél.

- Mégis hová? – hoppá. Talán túl kíváncsinak tűntem.

- Ha azt mondanám meg akartam szökni valahonnan, mit tennél?

Ez az előszóból az első oldal, van még, de mindet nem szeretném ide kirakni. Mit gondoltok ez alapján? Érdemes lenne folytatni vagy kezdjek újat? Minden építő kritikát szívesen fogadok! :)

Előre is köszönöm! :)