Érdekelne titeket egy könyv, aminek a címe: Cyborgok éjszakája?

Kész is lett.:)

Bemásolom, hátha valaki kedvet kap hozzá.:)

1

Egy átlagos napon kezdődött el az egész. Tanítani mentem, mint általában, és délutánig az iskolában töltöttem el az időt. Általános iskolai tanár voltam, már több mint öt éve. Imádtam a munkámat, és a gyerekek is szerettek. Számolások, betűk, mondatok, a gyerekek nevetése, addig a percig ezek tették szebbé a mindennapokat. Azon a délutánon megváltozott az életem. Kaptam egy hívást a belső ügyosztálytól, ahol felkértek alanynak, egy küldetésre. Véletlenszerűen válogattak az emberek közt. Akkor el kellett fogadnom, mert nem volt más választásom. Onnantól kezdve már csak titkos ügyekben vettem részt, és nem tanítottam több gyereket, helyette engem képeztek ki ügynöknek, és szidtak le, ha valamit nem jól csináltam. Harcoltam bűnszervezetek ellen, küzdöttem a saját csapatom ellen, és magammal is, mert egyszerűen nem találtam a helyemet közöttük. Parancsnoki kinevezésem után végül úgy döntöttem, egyedül szeretném folytatni a harcokat. Letettem a fegyvereimet, de egyet titokban megtartottam. A jelvényemet elvették, és onnantól kezdve szabad ember voltam. Újra. Először újságíróként kaptam állást, ami nem volt olyan rossz munka, mivel tudtam mindent, amit szükséges volt tudnom. New York nagyváros volt, és tudom, a saját nevemmel nem mentem volna semmire, így egy álnevet kellett találnom az íráshoz. Kendy Croft-ként kezdtem el dolgozni. Harminc évesen nem ez a legjobb irány, de akkor már tudtam, sokra fogom vinni az életben.

Egy nyári estén az Empire State Building lábánál álltam, amikor megpillantottam a csillagos égen valamit. Repült, de nagyobb volt, mint a repülőgépek. Elővettem a fényképezőgépemet, és fényképeket készítettem róla. Ahogy ráközelítettem, egy űrhajónak tűnt, de sokkal fejlettebb volt, mint a Földön készített szondák. Akkor kezdtem el gondolkodni a dolgon mélyebben, amikor otthon nagyban megnéztem a képeimet, és kaptam egy hívást. Újra. A Nemzetvédelmi Minisztérium volt, hogy sürgős segítség kellene.

- Mit talált?

- Egy űrhajónak tűnik. De nagyobb, mint amit itt a Földön el lehet készíteni.

- Nagyon jó! A képeket, kérem, a belső ügyosztálynak küldje el még ma éjszaka! Ki kell deríteni, kik, vagy mik ezek, és milyen szándékkal jöttek! Újságban nehogy közzé tegye! Köszönöm a diszkréciót. Viszonthallásra!

És letette. A képeket elküldtem, és egy hosszú levelet kaptam vissza:

Tisztelt Wendy Smith!

Ezúttal szeretném megköszönni a segítő munkáját, és a szolgálattal tett szívességeit! A levelemet azért írom, hogy tudassam Önnel, olyan fajt fedezett fel, amit még az emberiség nem látott! Semmilyen újságban nem jelenhet meg, kérem, hogy diszkréten kezelje ezt az ügyet! Ha találkozni akar a szörnyekkel, jöjjön a Pentagon 5-ös kapujához reggel 6 órára. A maga érdeke. Fényképezőgépét, kérem, hagyja otthon! Semmilyen kép, vagy információ nem szivároghat ki.

Mély tisztelettel: Dr. Thomas Johann Lewis professzor

Nem tudtam, mit tegyek, mert ha elmegyek, akkor megint bekerülök az ördögi körbe, ahonnan már egyszer elmenekültem, viszont, ha maradok, akkor olyan dologról maradok le, amiről sok más ember, csak álmodni mer. Ezért hát elindultam, és a hosszú utat megtéve elértem a célomhoz. Fél hat körül értem a Pentagonhoz, és elkezdtem keresni a kaput, ahova megbeszéltük a professzorral a találkozót. Úgy tettem, ahogy mondta. Nem jelenttettem meg a legjobb, és legérdekesebb cikkemet. Az anyag meg volt hozzá, de nem tehettem. Pánikot keltettem volna vele, és azt semmi esetre sem akartam, ahogy azt sem, hogy fény derüljön kilétemre.

Pontban hat órakor kinyíltak előttem a kapuk, és egy egész hadsereggel találtam magam szemben, a professzor vézna, alacsony alakját véltem felfedezni a csapatok élén. Ősz haja kitűnt a sisakosok közül, viszont mély hangja meglepett. Nem hallottam még beszélni, mindig levelet kaptam tőle. Most a tökéletesen artikulált szavai kellemesen simogatták a fülemet. Rám nézett, és felém indult.

- Örvendek a találkozásnak Miss Wendy! Vagy hívjam Kendynek inkább? – felnevetett. - Dr. Thomas J. L. vagyok! Elnézést a fogadtatásért, ezek a csapatok most mennek egy olyan küldetésre, amit ön itt hagyott nekik. – mosolyodott el, és bevezetett az épületbe.

- Örvendek professzor úr! A Wendy itt jobb, köszönöm! Megvolt rá a megfelelő okom, hogy itt hagyjam a helyet!

- Hát persze! Hogy is gondolhattam olyat, hogy nem. – nevetett fel gúnyosan és zavartan. – Itt várjon, kérem! A főnöknek még tárgyalása van!

- Rendben!

Türelmesen várakoztam, amíg egy alacsony, fekete hajú nő ki nem jött értem, és be nem hívott. Igényesen öltözködött, szoknyája térd alatt ért, és szűk volt, blúza fehér, és éppen csak annyit mutatott belőle, amely még ízléses volt. Egy vékony, selyemsál volt a nyakában, hanyagul bekötve, de ez nem törte meg a tökéletes összhangot, amelyet az egész ruha alkotott. Bementem egy óriási terembe vele. A szoba két oldalán ablakok helyett számítógépek és emberek voltak, dolgoztak. Velem szemben még egy ajtó, a plafonon szellőztetők. Nagy volt a zaj, mindenki próbált valamit mondani. Mikor átmentünk a másik szobába, megkönnyebbülés volt a hangszigetelt falak között lenni, mert megszűnt a káosz, amit a nyüzsgés okozott az előbb. A főnök megfordult, addig talán egy térképet nézhetett, de nem tudtam rendesen megfigyelni, mert az összehúzódott, amint beléptem. A hadnagy árgus szemekkel figyelt, mit fogok tenni, de még mielőtt megszólalhattam volna, belekezdett a hosszú beszédébe.

- Ne, ne beszéljen! Majd én elkezdem! Először is, bemutatkoznék. Mark Taylor hadnagy vagyok. Én vettem át az Ön helyét itt a csapatban. Kár, hogy elment! Nagyon sok mindenről lemaradt! De mindegy. Nem ezért jött most ide vissza! Amiről tényleg szó van: ellenséges támadás, este, nyolc órára várható. A segítségét kérem! Nem álltunk szemben még ilyen hadi erővel…

- Mik ezek a lények? – képet nem mutatott, de látszott rajta, hogy fél. Haragos pillantást kaptam a kérdésemért, de nem zavartattam magam, folytattam tovább. – Honnan tudja, hogy ellenséges szándékkal közelednek, és hogy mikor ’’ támadnak ”?

- Várjon! Ne menjünk ennyire előre! A lényeg, hogy ezek a lények nem fedték fel magukat, annyi információnk van róluk, amennyi magának, hiszen öntől kaptuk a képeket. Nem tudtunk meg többet, csak azt, hogy a Föld felé tartanak, és tudja, minden, ami idegen eredetű, és a Föld felé tart, az az USA szerint ellenséges. Nem tűrök ellentmondást! A segítsége kell! – vártam, hogy mikor robban fel. Szemei már vérben úsztak ez alatt a beszéd alatt.

- Szóval, nem tudnak semmit, mégis idehívtak? Én mit csinálhatnék? Semmi közöm nincs már ehhez az egészhez. Annyit kérek, hogy engem hagyjanak ki ebből. Azt hittem, hogy a kezükben van valami olyan adat, ami érdekfeszítő változást hozhat az emberiség életébe. Ha jól emlékszem, a professzor azt mondta, hogy ilyet még nem látott, és meg kell néznem. De ezek szerint ugyanazt mutatják itt is, amit már láttam. – egy nagy robbanás szakított félbe.

A riasztó megszólalt, a piros fények mindenhol megjelentek. Riadó volt, ezt már régen tudtam. Megszoktam már, de most nem olyan, amilyen akkor volt, mikor én itt teljesítettem szolgálatot. Ez volt az a bizonyos UFO riadó, amitől mindig is rettegett minden katona, aki itt, velem szolgált. A hadnagy nem tudta, mit csináljon, tépte a haját, és annyira ijedtnek tűnt, hogy nem lehetett volna megállítani. Elordította magát:

- Itt vannak! Hamarabb jöttek! Azonnal az óvóhelyre! Hé! Maga hova megy? Álljon meg azonnal! Ez parancs!

- Megmentek egy világot! Lehet, hogy kettőt is!

- Maga őrült! Jöjjön már velünk, meg fog halni! A vesztébe rohan!

- Nem! Egy próbát megér.

Ezekkel a szavaimmal búcsúztam, és kifutottam az épületből. A látvány, ami kint fogadott egy életre a fejemben maradt. A fehér fény, a Napot is eltakarta. Vakított, és olyat láttam akkor, amit csak álmomban tudtam elképzelni, úgy, ahogy mások is. Mivel nem volt nálam a fényképezőm, ezért ezt képekkel nem tudom alátámasztani, de nem űrlények voltak. Robotoknak tűntek, de nem volt bizonyíték rá. Az udvaron már csak a hajójukat, és őket lehetett látni, minden épeszű ember bement az óvóhelyekre, és a város lakóit is elküldték a menedékekre. Csak egyhelyben álltam, mintha nem tudnám, mit csináljak. Pedig akkor már nagyon jól tudtam, mi fog következni. Lassan közelebb mentem, és ha ezt nem tettem volna meg, ez a történet nem lenne.

Hamar észrevettek, így nem volt más választásom, feltettem a kezem, jelezve, hogy békével közelítek feléjük, de nem értem vele semmit, elfogtak, és az űrhajóra vittek. Gyönyörű volt kívülről is, belül pedig ámulatba ejtő. Akkor már biztosan tudtam, hogy nem egészen robotokkal van dolgom, hanem kiborgokkal. Nagyon sokat beszéltek nekünk a kiképzésen róluk, de nem tudták ők sem alátámasztani az elméletüket, miszerint emberien élnek, de robotként gondolkodnak. Sok legenda keringett róluk, és most én lehetek az első ember, aki kapcsolatba lép velük. Szép jövő! Mosolyogtam magamban, és csak figyeltem az eseményeket.

- Tűz! – hallottam lentről, és ekkor tört ki a káosz.

Lent a hadnagy ordibált a tisztekkel, hogy ember van a fedélzeten, és nem tudják, hogy mivel tüzeljenek, mi használ, és azt sem tudják, mivel állnak szembe, így álljanak meg, mert elvesztik ezt a csatát, és lehet, még egy emberéletet is kockára tesznek a tudatlanságukkal. Ez a tisztet nem érdekelte, és nem hallgatott a parancsra, csak lőttek. Eredménytelenül. A légi járműről leperegtek a golyók. Nem hatolt egy sem be. Mellőlem is szaggatott kiabálásokat hallottam, hogy miért hoztak fel, és most a túszuk vagyok, pedig békével jöttek, nem akartak bajt. Nem tudtam mit tenni, én csak megkötözve ültem ott közöttük.

- Nem-en-ged-het-jük-visz-sza-o-da,-más-cél-unk-van-vele. – hallottam magam mellől, és el nem tudtam képzelni, hogy egy félig ember-félig robotnak mi célja lehet velem.

Nem féltem, valahonnan ismerős volt a hang, még ha ez egy robot is volt. Mély, és kellemes. Lehet, hogy csak képzelődtem, de már nem tudom meg. A következő pillanatban, valaki eloldozott, és magához fordított. Tátott szájjal figyeltem a mechanikus embert, aki velem szemben állt, és engem méregetett. Ő volt az első, aki személyes kapcsolatot teremtett velem. Még mindig nem eszméltem fel a döbbenetből, de már üdvözölt, és ezt viszonoztam. A külseje… Olyan hatást keltett, mintha nem is emberrel beszéltem volna, de a hangja, emberi volt.

- Wendy Smith vagyok! Az újságnál dolgozom, ott a nevem Kendy Croft. Na, de mit beszélek itt össze-vissza? – zavartan felnevettem.

Ő komoly maradt, és úgy látszott, szívesen hallgatja még a sületlenségeimet, és jól szórakozik azon, hogy zavarban vagyok. Egy mosoly sem húzódott végig az arcán, viszont ő tagoltan, és artikuláltan beszélt.

- Beszélj még halandó! Kérlek, ne hagyd abba! Jól érzem magam veled!

Eljött az a pont, hogy zavaromban elvörösödtem, és hevesebben szedtem a levegőt. Nem tudtam mit mondani, nagyon tetszett az egész gépezet, és a felépítésük. És közben azon gondolkodtam, mibe is csöppentem bele. Kicsit zavart, hogy egy tárggyal beszélek, de agya és érzései vannak, és ez meggyőzött, bár furcsa és bizarr volt az egész. Biztos őrültnek néznének ezért mások, de abban a pillanatban mások véleménye nem érdekelt, és ez adott erőt a következő mondatomhoz is.

- Körbevezetnél a gépben, hogy tüzetesebben végignézzem a dolgaitokat? Tudnál arról mesélni, hogy honnan és mikor jöttetek? Hogyan éltek, és mit csináltok? Katonák vagytok, vagy békés lények?

- Légy szíves a lény szót hagyd el! Nem tárgyak, és nem is szörnyek vagyunk! Nekünk természetes dolog az, hogy egy robot erejével, és emberi gondolkodással rendelkezünk. Itt csak katonák vannak, akiknek nincs a bolygónkon családjuk. A bolygónk egy másik Naprendszerben találhatjátok meg, messze innen. A neve Desirn, és kétszer nagyobb és idősebb, mint a Föld. Mi egészen gyerekkorunk óta katonai kiképzésben részesültük, mert a szüleink elhagytak minket. Nem mesterségesen szaporodunk, nálunk emberek nincsenek, de az félig emberi létünk lehetővé teszi ezt nekünk. Gyere, induljunk! Megnézheted a fedélzetet.

Teljesen elámultam, hogy egy robottal így szót tudtam érteni, és elvitt magával körülnézni. Csodálattal mentem utána, miközben szebbnél-szebb termekbe vitt, ahol különféle gépek, és használati tárgyak voltak, és mesélt. Be nem állt a szája egy percre sem, de nem érdekelt. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megértsem ezt a gyönyörű világot, és ne féljek. Egyszer megállt, én pedig neki mentem, mert nem vettem észre. Mindketten nevettünk figyelmetlenségemen, végül felsegített a földről, és megvizsgált, nem lett-e valami bajom. Le voltam nyűgözve a látványtól, és a viselkedésétől. Mint egy igazi ember! Lelke van, és érzései. Még mindig nem tudtam elhinni, hol is vagyok. Számítógépek, és robotemberek mindenfelé. A szobákban, a folyosókon, még a szabad falakon is volt egy pár monitor. A technika itt feljebb állt, mint máshol, hiszen ők is ezekkel működtek. Bevitt egy szobába, azt hiszem, az övé volt, mert itt megállt, és nem beszélt tovább. Láttam, hogy szomorú, és a falon lévő képeket, és emlékeket néztem.

- Mi lenne, ha ezt a saját szemeddel néznéd végig, és én nem mesélnék erről? Ez az én szobám, ha lehet ezt annak nevezni. Nézd! Ott van egy kis innivaló is.

- Köszönöm szépen! Gyönyörű az egész gépetek! Letaglózott, ahogy beszéltél róla, és a berendezés is. Minden összhangban van, és tökéletes!

- A te bolygódon biztos elfogadná egy pár ember ezt lakásul, de a mi házaink ettől sokkal szebbek!

- Ennél is?

- Persze! Ez olyan, mint nálatok a repülők. Kis tér, sok embernek.

Elgondolkodtam rajta pár percig, de azután tovább nézegettem az írásait, a képeit, az emlékeit. A szobafogság ehhez képest gyerekjáték volt tinédzserkorunkban. Elég kemény életet éltek itt, és nem kívánják senkinek.

- Kész vagy?

- Nekem ez kevés idő! Nekem nincs gép az agyam helyén. – mosolyogtam rá, és vártam a válaszát.

- Ó. Hát persze! Ezért vagyunk mi fejlettebbek nálatok! – mosolygott rám vissza, én pedig büszkén engedtem el a fülem mellett a gúnyos bókját.