Közületek aki ír... Hogy a francba kezdte el?

Már majdnem 20 éve írok egy sztorit a fejemben.

A mérete, kidolgozottsága szintekben mérve nevetségesen magas...

Bárkinek mesélek róla gürü szemmel élte át személyem addig ismert képének megváltozását, kérdezvén végül "Te hogy a francba jegyzed meg mindezt?"

Van egy gáz melóm. Amiben minden nap szenvedek. Nem erre születtem. Alkotni születtem volna. De nem tudok. Szürke ember leszek, hétköznapi ember. Mint más, mint én, vagy te, de apám, és anyám, végül pedig majd gyermekeim. Mint anyósom, sógornőm, feleségem, testvérem. Erre ítéltetek én is.

Nekikezdeni az írásnak egyszerűen nem merek. Nem tudok. Mintha egy fekete lánc, borzasztó kétely húzna le, bármikor nekikezdek. Borzasztó ezt leírni. De így van.

Minden adott lenne, gép, idő, mód, sztori.. de...

Mintha összekötne a hétköznapok szörnyű sanyargatása. A mivoltom. Amire vittem. Talán lustaság? Vagy bátortalanság.. De végül talán önmagam.

Miért lenne több amit alkotnék, mint bárki, amit alkotott ezen a világon?

Miért kezdenék bele, mit hoznék létre, ki olvasná, mi születne, mi halna bele és bakker tényleg vajon mit vinne halálával önmagával?

Az utolsó kérdéstől félek a leginkább...

Ezrek írnak nap mint nap. Több százezrek.

Mind eltörpülnek, hisz fel nem törnek, névtelenül állnak sorba, miközben ezen emberek érzik magukban, hogy megtették, ami a sorban állás, és elhalványulás, eltűnés minimum szükségleteként rendeltetett. Hisze te, de én sem ismerem őket. Láthatatlanul mint egy sikoly tűnnek el a semmibe. De tényleg. Valakinek, önmaguknak irományuk mindent, a világnak úgy látszik semmit nem jelentve.

Nekem mi a célom? Ez a harc. Egy újabb sikoly? Ami elhangzik, és eltűnik? Beállni mind mellé mintha nem lett volna soha sem?

Térképek, nyelvek, népek, és majd háromezer év kiforrott történelme, amit a sírba viszek majd magammal.

Ők, ez az egész nagyobb, mint én vagyok, mint ami valaha voltam. Mint egy felkent átkozott kis vasággyal 10 kilós söpredék. Rossz kezet választottak maguknak ha e világra akarnak születni.

Egyszerre szenvedek felsőbbrendűségi Isten szindrómában, ha látok, és alsóbbrendűségi szánalmomban heverő önképpel, amikor reggelente felkelek, és munkába indulok.

Kérlek titeket, írjatok amit akartok.

Bármi legyen az. Ez alá.