Mi volt a legrosszabb könyv, amit valaha olvastál?

Nem rossz volt, számomra csak a csalódás miatt volt az Karen M. Mcmanus Lehull a lepel (One of us lying) c. könyve.

Azért, mert ezelőtt olvastam az írónőtől a Tartsd meg a titkot (Two can keep a secret) c. könyvét, ami zseniális lett. Ezért kialakult bennem egy kép az írónő írásáról, amit nem teljesített az elsőben, hiába volt bestseller a New York Times listáján. Főként azért, mert a gyilkossági eset le volt zavarva az elején, utána pedig a tinik életébe olvashattunk bele, ami nekem nem nagyon tetszett, hisz nem azért vettem. Ezért végig se olvastam.

De utána megvettem a könyv második részét, ami jobb volt. Az már nem volt unalmas, és az előző elolvasása nélkül is értettem. Néha megemlített egy-két dolgot az előzőből, de azt úgy hogy aki nem olvasta az elsőt, az is értse.

Szóval attól független ő a kedvenc írónőm, de az az egy könyve egy hatalmas csalódás volt nekem.

Millió tinilány a szívéhez kap most, de olvastam az Üvegtrónt (Sarah J. Maas) és a Csontvárost (Cassandra Clare). Leírhatatlanul ostoba és gagyi volt mindkettő. Másolat másolata, nevetséges fantasy light.

Becky Chambers - The long way to a small, angry planet

Egy olyan sci-fi, ahol semmi nem történik, mindenki néger leszbikus autista drogos. Semmi értelme a sztorinak, unalmas lagymatag PC szar.

Amit teljes szívemből utáltam, az a Szigeti veszedelem. Egyetemen kötelező volt, konkrétan gyűrtem a lapokat a végére, hogy mikor lesz vège ennek a borzalomnak...

A Bánk bánon kétszer aludtam el, és csak úgy értettem meg a mondanivalót, hogy egy olvasónaplót elolvastam (reklám helye: az Olvasónaplopó nagyon részletes, ha a tanár szigorúan veszi a kötelező olvasmányokat, akkor is ér valamit).

Colleen Hoover könyveit nem szeretem, szenvedős giccsparádé az egész, az It ends with ust kifejezetten utáltam.

Tizenhárom okom volt. Jézusom, annál nagyobb idiótaságot... ennyi erővel mindenki legyen öngyilkos, és természetesen az egyik okot idézd elő saját magad... arra a könyvre gondolok, és felmegy a vérnyomásom.

Twisted love. Mostanában nagy híre van, és halvány lila fogalmam sincs róla, miért.

Lockhart: A hazudósok. Egy nagy átvágás az egész, és nem az Ackroyd-gyilkosságos nagy átverés, hanem a végtelenül sz*r módon átverős, és hiába írja róla valaki, hogy milyen okos, NEM! Egyszerűen megúszós.

Nem szeretem Jenny Han könyveit, hiába vannak odáig sokan érte. Kb. olyan, mintha egy ötödikes írta volna őket.

Denise Jaden: Soha nem elég. Pfúúú... nem is akarok semmit írni róla, az egész egy nagy kalap f*s

Egyéni preferencia: Az ember tragédiája. Nem szeretem a szájbarágós filozófiát.

John Marrs: A tökéletes pár. Amilyen érdekesen hangzik, olyan unalmasan volt megírva, tele logikai buktatókkal.

Rick Riordan rajongóként nagy csalódás volt az Apollón-sorozat, mert a főhős a cselekmény nagy részében ájult, a humor meg kimerül a bélműködéses poénokban.

Nagyjából ennyi jut eszembe.

Gyűrűk Ura. Tudom, hogy meg leszek érte kövezve, de amilyen grandiózusnak írja le a fanhadsereg, annyira unalmas. Végtelen tájleírások, végtelen világépítés, végtelen túlcsicsázása mindennek.

Ugyan ez miatt bármelyik Jókai könyv.

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

-2 szereplős volt az egész. A szereplők személyiségépítése erőltetett volt, nem is lehetett közel kerülni hozzájuk. A történet a szereplők ismeretésének rendelődött alá, ami az eddig elmondottak alapján nyilván botrányosan rossz ötlet volt.

Az alapötlet jó volt és a borító csodálatos, ezért kezdtem bele, de végül pénzkidobás lett az egész könyv.

André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Többé-kevésbé összebarátkoztam az író stílusával a Szólíts a neveden lapjain, gondoltam, ez se lesz rossz. Tévedni emberi dolog... már az első oldalakon kiakasztott, hogy a "Clara vagyok" mondatról öt oldalon keresztül olvashattam, mennyire görcsösen keresi az író a megfelelő hasonlatot. ÖT - OLDALON - ÁT. És ez sajnos később se változott, minden mondat után tartott egy többoldalas metaforakeresést, a cselekményt pedig elfeledte kidolgozni mellé. Annyira felidegesített, hogy majdnem kukába vágtam. Első adandó alkalommal lepasszoltam a helyi könyvtárnak.

Armentrout: White hot kiss

Fene tudja hirtelen, mi a magyar címe. Akkor olvastam, amikor elhatároztam, hogy megbarátkozom a piros pöttyös könyvekkel. Gondoltam, ha már ennyi rajongója van a műfajnak - nálam idősebb családtagok is - akkor csak nem lehet olyan rossz. Megint tévedtem... Az ég minden hatalma oltalmazza az összes olvasója józan eszét - ez egy gagyi klisétenger. Komolyan. Átverekedtem magam az elsőn, és nyugtattam magam, hogy hát de ez csak az első rész, a második már tuti jobb lesz... De hát, mint tudjuk, mindig tévedek :D A másodikat legszívesebben felgyújtottam volna. A harmadikat már nem olvastam el. Senkinek nem ajánlom, tuti, hogy vannak ennél jobb könyvek is ebben a kategóriában.

- Különös Házasság. Szenvedés, nem volt kötelező elolvasnom, de basszus, hatalmas akaraterő kellett hozzá.

- Ahogy fentebb írták, Szigeti Veszedelem.

- Móricz: Rokonok. Az az unalom tankönyvi példája.

Ha megölnek se tudnám felidézni miről szólt.

- Szürke ötven árnyalata. 130 oldal után a Dunában végezte.

- Vámpírnaplók. A sorozat egy ideig bejött, gondoltam elolvasom könyvben is, hát nem. Első regény 30. oldaláig jutottam kb. Sose fogom elolvasni. Unalmas és vontatott.

- 100. Dettó, a sorozat tetszett, gondoltam elolvasom a könyveket. Persze megvettem mind a négyet, első könyv jött össze csak, az is nehezen. Egyfolytában csak indokolatlan rizsázás, és annyira rossz a folyamatos elbeszélőváltás, hogy követhetetlenné válik az egész.

- Felhőatlasz. Unalmas katyvasz.

Kb ennyi jutott most eszembe.