Hogy tetszik a novellám?

Egy pályázatra írtam.

Még nem jöttek vissza

Egyedül voltam és unatkoztam. Szokás szerint résnyire nyitottam az ablakot és néztem mi történik az utcán. Csak résnyire nyitottam, pedig legszívesebben kitártam volna, hogy minél többet láthassak és érezhessek a világból. De nem lehetett. Még azzal is megszegtem a szabályait, hogy egyáltalán kinyitottan az ablakot.

Nem voltak sokan az utcán, így mindenkit, aki elhaladt a ház előtt jól meg tudtam figyelni. Tíz perc telhetett el, amikor egy csinos, fiatal anyuka és a kislánya jöttek kéz a kézben. Annyira hasonlítottak! Az anyuka szinte pontosan úgy nézhetett ki kiskorában, mint most a lánya. Vajon én és anya is ennyire hasonlóak vagyunk?

Az anya megállt és leguggolt, hogy a lányáéval egy magasságban legyen az arca.

- Anya most egy percre bemegy a boltba jó? Sajnos téged nem engednek be. Ne aggódj, egy pillanat és itt leszek – egy puszit nyomott a homlokára – Ne kószálj el, és ne beszélj idegenekkel!

Felállt, még egy aggódó pillantást vetett arra a csöpp kislányra, majd magára hagyta és bement a házunk melletti dohányboltba. A lány leült a ház lépcsőjére. Először a cipőit nézegette, apró fonatokat készített a hajába, végül egy dalt kezdett el dúdolni.

Egy idősödő férfi ment oda hozzá.

- Szia, kicsikém, te meg mit csinálsz itt egyedül?

De a gyerek ne válaszolt, még az arcát is elfordította a férfiról. A boltot figyelte.

- Mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - szólította meg ismét a férfi.

Látva, hogy az anyja még nem jön, a kislány visszafordult az idegenhez.

- Anya azt mondta, hogy ne álljak, szóba idegenekkel!

- Okos anyukád van – jelentette ki a férfi, majd egy kis gondolkodás után hozzátette – Én László vagyok. Téged, hogy hívnak?

- Annának.

- Nagyon örülök, Anna! Látod, már nem is vagyunk idegenek, igaz?

- Igaz – vallotta be a kislány.

- A szüleidet várod?

- Igen. Anya bement abba a boltba, de azt mondta, hogy én még kicsi vagyok, és nem mehetek be.

- Gyere, ha gondolod, feljöhetsz a lakásomba, amíg az anyukád érted nem jön– nyújtotta a kezét az idősebb férfi a kislánynak. A lány egy pillanatra elbizonytalanodott.

- Ne félj, nem harapok - a kedves mosoly azon az idegen arcon azonban meggyőzte, és kis kezét a férfiéba fektette.

- Anna! Gyere ide, de rögtön! - kiáltotta a boltból kilépő anyuka. Az arcán aggodalom, megkönnyebbülés és düh keveréke játszott.

- Mondtam, kicsim, hogy ne állj szóba idegenekkel! – védelmezőn magához vonta a lányát. Az arcáról eltűnt minden, a lányával kapcsolatos érzelem, az aggodalom, hogy valami baja történt és a megkönnyebbülés, amit az okozott, hogy újra a karjaiban tartja. Minden eltűnt, egyedül a fortyogó düh maradt. Ennek a haragnak minden cseppjét a férfira zúdította:

- Mit képzel maga? Csak így kézen fog egy gyereket és felviszi magához? Undorító pedofil! – köpte ki megvetően a szavakat – Ha még egyszer meglátom a lányom, vagy akárcsak egy másik gyerek közelében, hívom a rendőrséget! Ezt jól jegyezze meg!

Ezzel a nő sarkon fordult, szinte húzva maga után Annát. A férfi mást nem igazán tehetett, visszament a lépcsőházba és az irányt a lakása felé vette.

Közben a kislány reakcióját figyeltem. Szegénykémnek értetlenség és zavar tükröződött az arcocskáján. Sejtelme sem volt arról, hogy mi játszódott le körülötte. Egyrészt érezte az anyjából áradó gyűlöletet a férfi iránt, másrészt viszont olyan kedves volt hozzá a bácsi.

És igaza is volt. A férfi tényleg csak segíteni akart neki. Veszélyes dolog egy kislánynak egyedül álldogálnia az utcán. Én már csak tudom. Nekem is ő segített. Nekem is felajánlotta, hogy várjam meg a lakásán a szüleimet.

- Lili! Visszajöttem. Képzeld, majdnem találtam magunknak egy játszópajtást!

Sajnos anyáék még nem jöttek vissza értem.