Mennyit fejlődtem ennyi idő alatt? Lent az írás.

Kábé fél éve feltettem itt egy kérdést, amelyben a khm... írásomat véleményeztettem, ami mostmár nekem se nagyon tetszik és észere vettem azokat a hobákat, amiket említettetek akkor.

Engem helyesírásilag meg nyelvtanilag még mindig nem lehet közelíteni a "Tökéletes" felé, de igyekszem.

íme a kérdés, hogy ne láthatatlanba beszéljek: http://www.gyakorikerdesek.hu/szorakozas__konyvek__3869084-m..

azóta sokat dolgozgattam az íráson, utána néztem pár dolognak, és megfogadtam a tanácsaitokat.

A megújult történet a régi alapjára épült fel, viszont sokban kölönbözik tőle.

A történet egész fejezetét sajnos nem tudom bemásolni, mert a moderátorok nem engedték, mert túl hosszú volt az egész, így íme az eleje.

Részlet:

Első fejezet: Otthon I.

Csigalassúsággal kentem fel az utolsó körmömre a házilag elkészített masszát, aminek a kivitelezése rengeteg időt vetett fel, mégis úgy éreztem, hogy nem végeztem alapos, elfogadható munkát, egészen addig, amíg a folyékony keverék fel nem került a körmeimre. A látvány csodálatos volt, a sárgát és a zöldet kevertem össze, mely színek néha külön is megjelentek a körmeimen, csíkossá téve az összképet. Nagyjából ez volt az egyetlen tevékenység, amit itthon szoktam űzni – persze csak a bizsuk készítésén, meg a zene hallgatáson kívül.

Mást mit is csinálhatnék? Nem vagyok olyan, mint a többi velem egykorú lány, fiú, talán ez magyarázza azt is, hogy nincsen egyetlen barátom se, Gerit leszámítva, aki csak egy kis kutya. Visszatérve az eredeti témára: gépezni se nagyon szoktam, legfeljebb egy évben egyszer, egy borongós téli estén, mondjuk szilveszterkor megnézem, hogy jött-e e-mailem, és úgy általában jön az egész év alatt tizennégy levél. Csúcs szuper, mega cool, mi? Igazából nem az én természetem miatt nem hajszolom az internetet folyton-folyvást, hanem a nővérem és a szüleim miatt. A szüleim talán csak abban „hibásak”, hogy még valahol a huszadik század elején járnak, ahol nincs gép, esetleg csak tévé. Igaz, hogy a nővéremnek van egy saját, ultra menő MacBook-ja, de azt az istenért sem adná nekem kölcsön, amúgy is, én mit csinálnék rajta? A közösségi oldalakat inkább messze elkerülöm, mert nincsen egy normális ismerősöm sem, más oldalt meg nem ismerek. Posta fiókom az van, de azt is csak azért szilveszterkor nyitom meg, mert az évnek e fontos napján a nagyszüleimnél poshadunk, akik viszont a szüleimmel ellentétben, rohamosan haladtak a korral, ezért van egy csomó jó cuccuk, beleértve a laptopot is.

Most kíváncsi lennék az arcotokra, amin most biztosan a hitetlenség felsőfoka rajzolódik ki. Amúgy már említettem, hogy annak ellenére, hogy az ujjaimon meg tudom számolni, hogy eddig kikkel beszéltem, tökéletesen felfedezem bárki titkát, érzelmét az arcán, a mozdulataiban? Ez lehetne egy plusz bónusz is az életemben, de egy átok is. Asszem, én valahol a kettő között vagyok: nincs szükségem erre a tulajdonságra. Akit érdekelne, annak szívesen odaajándékozom ezt a képességet, csak írjon nekem e-mailt a lorenza.molnar_3@gmail.com-ra, és én már el is küldtem neki, persze csak az újév napján, hisz tudjátok.

Ekkor azonban valaki hangosan kopogtatni kezdett az ajtómon. Nem szerettem volna, hogy az utolsó húzás a körmömön elkenődjön, és a festék az ujjamon kössön ki, ezért belehelyeztem a kis ecsetet a fiolába, ami régebb egy gyógyszeres üvegecske volt, olyan régen, hogy már azt a gyógyszert nem is gyártják.

Még egyszer átszemléltem a körmeimet, és megállapítottam, hogy csak a kis ujjamat kell még befejezzem, aminek csak az oldalán volt egy kis vonás.

Három lehetőség közül választhattam, vagy az anyukám, vagy az apukám, vagy a tesóm akar valamit, ami nem várhat addig, amíg kimegyek a szobámból, ezért inkább ellátogat. Az apámat ki is húztam az esélyek listájáról, ugyanis ő napi tizenkét órában tolja a melót, és most valahol a hatodik órában járhat.

Talán anya akar valami halaszthatatlant mondani? Meglehet, bár ő tudja, hogy utálom, amikor valaki a szobámba akar bejönni, ugyanis nekem ez a kis helység jelenti az otthonomat, a magán területemet. A házunkban máshol nem is érzem jól magam, mert megeshet az, hogy valamelyik családtagommal összefutok. Ez miért is lenne gond? Nos azért, mert nem ápolok valami fényes kapcsolatot a szüleimmel, a nővéremmel meg még inkább. Egyszer megemlítette anya, még általános iskolás korom elején, az egyik ünnepi vacsoránál – na, tudjátok, azért annyira nem lehetek egyedül, hogy például a Karácsonyt bezárkózva a szobámban töltsem, mivel magamat csak nem tudom megajándékozni –, hogy szerintük nagyon magányosan élek, és, hogy jó lenne, ha többet lennénk együtt. Apám helyeselt, és úgy bólogatta a felyét, hogy nem csodálkoztam volna, ha egyszer csak leszakad a nyakáról, a nővérem meg húzta a száját, és kifejtette, hogy szerinte tökéletesen jól el vagyok ott ahol vagyok, senki sem hiányol, és én olyan tag vagyok a családban, akit néha napján el is felejtenek. Hát kössz!

Ez a történet inkább az én korosztájomat érdekelné inkább, de azért örülök, ha másnak is tetszik :)

Elsősorban annak örülnék, hogy azok véleményezzék a részletet, akik az ezelőtti kérdésre is válaszoltak, de persze más válaszát is várom!

1. Mennyit fejlődtem? (az elején voltam a nullán - ahogy még valaki mondta - most hol tartok)

2. Továbbolvasnád-e a történetet, vagy nem fogott meg és unalmas.

Úgy hallottam nagyon megnőtt az ilyen táboros-történetek száma, vagyis, hogy most sok tini ír ilyet... de én nem azért írok ilyet, mert más is... hanem mert fél éve, amikor visszajöttem arról a helyről, ahová a főszereplőim menni készülnek, kipattant a fejemből az ötlet, hogy milyen jó is lenne ha leírnám egy tábor eseményeit, amik azon a bizonyos helyen történnek :)