Szerintetek leszbikus a lányom, vagy aszexuális?

“Lehet, hogy leszbikus? Mindig azt mondja, hogy hagyjam a pasikkal.”

Akkor hagyd. Gyűlölöm, mikor a család basztat a “Mikor lesz már barátod?” kérdésekkel. És főleg, amikor anyumtól kell naphosszat hallgatnom. Aztán csodálkozik, ha nem akarom beavatni semmibe. Szóval, szerintem ne faggasd, ne érezze a nyomást és a nem-elfogadást, szimplán biztosítsd a támogatásodról és hagyd élni.

Nekem 23 évesen lett először párkapcsolatom (férfival, én nő vagyok), pedig 19 éves korom óta a szüleimtől külön éltem. Semmi "baj" nem volt velem szexualitás terén, két oka volt a dolognak. Az egyik a gyerekkorom óta, a szüleim extrém elvárásai és az iskolai élményeim miatti szorongásom. Első gyerek, első lány vagyok a tágabb családban, valamiért már kislány koromban is extrém szorongás és szégyenérzet tört rám, mikor azzal "dicsértek" idősebb rokonok, hogy de sajnálják majd apámat, ha jönnek az udvarlók. Idegesített a "reflektorfény", mintha az egész család már kis ovis korom óta azért szurkolt volna, hogy ivarérett legyek és sorakozzanak értem a férfiak, holott engem még elég sokáig abszolút hidegen hagyott az egész. Ez a téma valahogy mindig ilyen kellemetlen kontextusban merült fel (a szüleim részéről), sosem pozitív és jó dolognak, az élet rendjének állították be a párkapcsolatot és a szexet, hanem qrválkodásnak, időpazarlásnak ("nem lesz időd tanulni" és társai). Valahogy szégyelltem volna összejönni, felvállaltan kapcsolatban lenni, a szüleim elé állni azzal, hogy barátom van. Mikor már nem otthon éltem, akkor jutottam el oda, hogy nincs mit szégyellnem, vágyom arra, hogy párom legyen.

Itt szembesültem a második problémával: azzal, hogy nem olyan könnyű megfelelő, hozzám illő partnert találni. Voltak "próbálkozók", de különböző okokból mindegyikkel csak feszengtem, kényelmetlenül éreztem magam és rövid úton le is zártam a dolgot. Pár év eltelt, mire megismertem egy olyan férfit, akinek a társaságában nem szorongok, nem szégyenkezek, teljesen kényelmesen és otthonosan érzem magam (és hál' istennek ő is velem).

Szóval nem feltétlenül a világ vége, ha valakinek sokáig nincs senkije, sokan egyedül is jól érzik magukat. Jobb kivárni, hogy az ember megismerje a megfelelő partnert, mint összejönni olyannal, akivel problémák vannak csak hogy legyen valakije.

Manapság ezek nagyon eltolódtak, pl azok akik tipikus jótanulók voltak, nem volt tinédzserkoruk (lázadás, bulizás etc) rendesen mert csak teljesítettek sokkal később jutnak el oda, gyakran a kötelességek (egyetem) végén, hogy ilyenekre legyen kapacitás a fejükben. Nekem ismerősi körömben nagyon sok ilyen van, szép nők, jó karrier kilátások de nem volt kapcsolatuk nem is ismerkedtek...

Innen kétfelé szoktak menni ahogy eddig láttam: vagy összejönnek az első lúzerrel, mert nem tudják a saját értéküket vagy mivel beképzeltek addig válogatnak és utasítanak el embereket jégkirálynőként, mig valaki nem szól nekik, hogy ez gáz (barátok)..

Majd mikor látod egy lánnyal csókolózni akkor mondhatod hogy leszbi.

Nem akar a fiúkról beszélni mert ciki neki, mit nem lehet ezen meg érteni?

És mi a bajod azzal ha leszbikus lenne? A leszbiket mindenki szereti és nincs vele semmi probléma. Szóval nem értelek.