Ennyire kutyául lenni egy visszautasítás után?

Pár hete beszélgettem egy nálam majdnem 10 évvel idősebb sráccal, találkoztunk is többször utána, úgy nézett ki hogy összejön a dolog pedig, és negyedik találkánl bevágja hogy inkább maradjunk barátokat. De azt, hogy miért, nem mondta el és meg is kért rá hogy ne gondolkozzak azon hogy mi miért van meg miért döntött így. Csak tippelni tudok miért nem akarta : talán mert túl fiatal vagyok hozzá, vagy lebeszélték mások róla, passz.

Kb egy hónapja ment tönkre egy kapcsolatom, de az is már régóta nem működödtt, és úgy örültem hogy alakul nekem is egy kis boldogság, és végre úgy nézett ki hogy minden oké, ismét éreztem azt a "lángot"-akármenyire is furán hangzik-, és nagyon boldog voltam. Volt miről beszélnünk, minden alapkritériumomnak megfelelt.

Tudom, a nem-et is meg kell tanulni elfogadni, de olyan rossz és nem akarom elfelejteni. Borzasztóan megfogott benne valami, amit em tudok elfelejteni...

Talán a kérdésem még lehetne hogy más ezt hogy küzdötte le. Jó hogy idő, de kikészít ez a várakozás, abba belegondolni hogy pár csók és szoros magához húzás után azt mondj hogy mégsem. Furcsállom, de el kell fogadnom döntését, hogy nem. :(