Miért nem lehet az Excelben körkörös hivatkozást csinálni?

Sőt, futtasd "i=3*i+1"-re! Folyamatosan más eredményeket fogsz kapni!

Vagy int helyett próbáhatod az unsigned int-et.

Csak azért jött ki nálad a -1, mert egy adott érték után 2^32 többszöröseivel növeled meg az értékét.

"Nem állítom :DD"

De azt sem hangsúlyoztad ki, hogy csak véletlenül ad "jó" eredményt.

Akkor elmondom, hogy mi van.

Az van, hogy komoly mentális problémáif vannak. Egyfajta kisebbségi komplexus, betegesen félsz attól, hogy alul maradsz. Hogy ennek mi lehet az oka? Talán egy (vagy kettő) bántalmazó szülő? Iskolai kiközösítés? Irreális otthoni elvárások? Olyan szülők, akik ha nem csillagos ötöst hoztál haza, már mindenféle hulladéknak elmondtak? Nem tudhatom. De nem is igazából akarom megtudni. Az viszont nyilvánvalóan látszik, hogy félsz. Rettegsz. Nem fogod beismerni, mert még magától a beismeréstől, az érzéseiddel való szembesüléstől is félsz. De ez sugárzik minden egyes hozzászólásodon. Minden mondatoddal támadni akarsz, mintha ez valami vérre menő harc lenne. Csak akkor visszakozol, amikor már te magad is érzed, hogy nevetséges, amit csinálsz. De akkor sem érett felnőtt(?) módjára ismered be a tévedésedet, hanem csak olyan homályos, sejtelmes módon, hogy azért ha kell, rá tudd fogni, hogy te aztán nem tetted le a "fegyvert".

Kezdődött a felháborodásoddal, hogy ugyan már, miért nem értelmezi az Excel az egyébként nem értelmezhető körkörös hivatkozásokat? Rögtön rá is kérdeztem, hogy szerinted hogyan kéne értelmeznie? (Erre választ nem kaptam, legalábbis olyan választ nem, ami tényleg a kérdés matematikai mikéntjére vonatkozott volna.) Pedig érdekelt volna, hogy hogyan képzeled el. (Aztán persze később kiderült, hogy nem is ezt akarod, csak nem voltál tisztába a képletek működésével.) A második válaszoló pedig le is írta érthetően, alaposan, pontosan, hogy miért is megvalósíthatatlan, amit kérsz.

Erre te mit teszel? Beismered, hogy "jé, tényleg, ebbe bele sem gondoltam"? Dehogy! Támadsz. Mert nem engedheted meg magadnak, hogy legalább látszatra ne veszíts. Elkezdesz hirtelen egyenletről, meg egyenletrendszerről hadoválni. Mondjuk hogy miért nem azt kérdezted, hogy meg lehet-e oldani egyenletet Excelben, nem tudom, de nem is lényeg. Elborította az elmédet a düh, ezért pont a kérdés lényege maradt ki.

"Természetesen" itt sem engedheted meg magadnak, hogy "kisebbnek" tűnj, és ezért a hátrányodat rendkívül buta módon úgy próbálod kompenzálni, hogy a lehető legtöbb idegen szót igyekszel begyömöszölni a mondataidba. Némelyiket nem is használod helyesen, de ez most nem lényeg. Ettől nem tűnsz okosabbnak, csak okoskodóbbnak, akiről lerí, hogy nem a megoldás érdekli, csak "harcol". (Emellett meg nevetséges, hogy bár igyekszel ilyen ál-tudományos, ál-választékos szóhasználatra és mondatszerkezetekre, közben meg alapvető helyesírási hibákat ejtesz. Tudod: minden mondatot nagy kezdőbetűvel kezdünk.)

Aztán amikor konkrétumokra kérdeztünk rá, megint csak "támadtál". Konkrétumot nem mondtál, talán mert akkor kiderülne a tévedésed.

Aztán kb. két oldalon át méltatlankodsz, hogy miért nem valósította meg senki azt, amiről többen, többször leírtuk, hogy hülyeség lenne. Érdemben itt sem vagy hajlandó válaszolni, csak kitérő "válaszokat" adsz, és hisztizel, hogy neked miért nem csinált senki olyan táblázatkezelőt, ami nem is az? Nem részletezném az egyes válaszokra adott reakcióidat (úgyis mindegyikhez keresnél valami kamu-érvet, amivel tudsz takarózni, vagy ha ilyen nincs, akkor elkezdenél ismét "támadni"), lényeg, ami lényeg: nem kaptál megerősítő választ.

Ekkor talán már érezted, hogy azért nem, mert értelmetlen, amit akarsz. Nem biztos, hogy fel is fogtad, de a lelekd mélyén sejtetted. Itt jött a tipikus passzív-agresszív reakció, amiben látszólag hátrálni kezdesz, már nem állsz ki egyértelműen az eredeti elképzelésed mellett, de azért kicsit még odaszúrsz az "ellenfeleidnek". Még hangoztatod, hogy azért ennek "lehetne haszna", de már csak "feltevésekről" beszélsz.

Viszont azt nem hagyhatod, hogy ne te nyerj. Legalábbis látszatra, ugyanis ekkorra már jócskán bohócot csináltál magadból. Szóval sok egyértelmű, és meggyőző válasz hatására te nem, hogy elismerted volna, hogy értelmetlen a kérésed, hanem újra támadásba lendültél. Ezúttal egy hibásan megírt, és véletlenül jó megoldást adó programocskával próbáltad az ötletedet alátámasztani, de természetesen ez sem sikerült. Közben pedig önellentmondásos "érvekkel" próbáltad a támadás további látszatát fenntartani úgy, hogy azért a fegyverletétel látszatát is fenntartsd. (Amikor elismered, hogy Excelben ez hülyeség lenne... DE! Azonnal hozzáteszed, hogy más táblázatkezelőkben nem. Ez már csak azért is újabb öngól, mert mi nem csak az Excelről beszéltünk - bár kétségtelen, az ő neve került elő legtöbbször -, illetőleg ezzel a megjegyzéssel ismét úgy teszel, mintha semmit nem lennél hajlandó elfogadni az addigi magyarázatokból.)

Aztán megint jön a terelés, meg a mellébeszélés, és immár sejtelmesebben, de továbbra is sulykolod azt, amiről eddigre vagy 20-szor elmagyaráztuk, hogy hülyeség. Persze, másként fogalmaztad meg, másként közelítetted meg, de a lényeg nem változott.

Aztán megint egy-két passzív-agresszív szófordulat ("belátom, DE..."), és ekkor már a programocskáddal akarod az "igazadat" "bizonyítani".

Amikor ez sem jött össze, akkor egy egész értelmetlen üzenetben látszólag már beismered a "vereséget", de aztán újra vérszemet kapsz, amire viszont hatalmas ellentámadás zúdul rád, amire már homályosan fogalmazva ugyan, de érzéketeted, mintha beletörődnél a "vereségbe". Persze, ezt is úgy fogalmazod meg, hogy onnan azért még vissza lehessen vágni. Kis csípkelődést azért beleteszel, mert nem hagyhatod, hogy másé legyen a tényleges "győzelem".

Aztán hogy mentsd a menthetőt, már te magad állítod, hogy te aztán soha nem akartál ezzel a programocskával bizonyítani semmit. Magadnak mondasz ellent, de ugye be nem ismerheted, hogy hibáztál.

Aztán meg még te kezdesz el fölényeskedni, meg lenéző hangnemben szólni másokról, úgy éreztetve, mintha te végig a szerény, előzékeny jófiú lennél, és mindenki más az agresszív támadó. Majd amikor ez sem jön be, akkor ismét felveszed az agresszív támadó szerepét, némi szokásos passzív-agresszív beismerés-látszat, azt sugallva, mintha te végig a tények mellett kardoskodtál volna (ezzel szembeköpve magadat, és az egész addigi "érvelésedet"), végül egy kis méltatlankodás, és egy kis beképzeltség, mert hát muszáj, hogy te maradj felül.

Csak sajnos ez így nem sikerült.

Néha be kell ismerni, hogy másnak igaza van. Így fejlődik az ember. Soha nem megalázó tanulni. Látszat-harcokat vívni, és makacskodni a tények ellen viszont az. Ahogy látod, az ilyen "csaták" pedig mindig vesztésre ítéltettek. Akkor is, ha te ezt nehezen viseled el.

Egyébként meg köszönöm, de nem vagyok arctalan. Ugyanolyan arccal, testtel, személyiséggel rendelkező ember vagyok, mint bárki más, csak épp egy kötekedő idegennek semmi köze hozzá, hogy ki vagyok.

Egyébként ez egy tipikus érvelési hiba, amit akkor szoktak bedobni, amikor már végképp minden érvből kifogytak. De hadd mondjam el: a névtelenségre panaszkodni egy anonim fórumon a legnagyobb ön-tökönrúgás, amit el lehet követni.

Szóval: vesztettél, ennyi volt. Ha beláttad volna pár magyarázat után, hogy igazunk van, nem csináltál volna magadból bohócot.