Nektek az őseitek "mik/kik" voltak? Bővebben lent (nem hosszú! )

Előjáróban leszögezem, hogy hosszú lesz, és valószínűleg nem fog érdekelni, de abból a szempontból, hogy kik voltak a felmenőim, én sokkal fontosabbnak tartom a személyiségüket, és életük történetét, mint a származásukat. Ettől függetlenül azt is beleszövöm. Tehát:

Édesapám részéről apai ágon mindenki ugyanazt a nevet viselte. Dédapám, bár földet és szőlőt művelő parasztember volt, amikor csak tehette, olvasott, könyvet, újságot, művelte önmagát is, ami akkoriban nem volt megszokott dolog. Egy ideig könyvtárban is dolgozott, és volt tűzoltó is. Úgy tudom, az államosítás után vették el a földjét, de ez nem biztos, csak találgatás. A részéről sváb származásúak vagyunk, ő még értett is németül, bár beszélni már nemigen tudott. Szerelmének, azaz az én dédanyukámnak apja (tehát az ükapukám) az első világháborúban esett el, Galíciában, már az első évben, 1914-ben. Dédanyukám így árván nőtt fel, sokan voltak testvérek, ő volt azt hiszem a legkisebb. A nővére ezért folyamatosan bántotta lelkileg és szóban, dolgoztatta, kenyérpusztítónak nevezte. Később, mikor dédapámmal összeházasodtak, ők ketten saját kezükkel döngöltek földből maguknak közös otthont (és ez ma is áll). A nővére ekkor is gúnyolódott rajta, hogy sárban fognak lakni. Ő egyébként cselédlány volt, az egyetlen megmaradt fényképem róla éppen a cselédkönyvéből származik. Két fiúk született, az egyikük - természetesen - az én nagyapám volt. A második világháborúban, amikor ideért a front, dédanyukámnak a szovjetek elől a pincében kellett bujkálnia, nehogy megerőszakolják. Emiatt pedig megbetegedett. Három kezeléssel gyógyítani lehetett volna, és az elsőt meg is kapta, de Budapest köré azután olyan szoros ostromgyűrűt fogtak, hogy a többiért nem tudtak feljutni. Hetekig tartó szenvedés után halt meg egy gyógyítható betegségben, két árvát hagyva maga után. Nagyapa öccse különösen anyás volt, ő élete hátralévő részére bezárkózódott. Dédapa újraházasodott ugyan, de második feleségét halálukig magázta, és nem is született több gyermeke, mint mondta, neki már van két fia attól a nőtől, akit szeretett, és neki ennyi elég. A nagyapám fiatalon egy híres vagány volt, szeretett inni, bálokba járni, gyakran keveredett verekedésekbe, és csapta a szelet a lányoknak. De aztán ő is szerelembe esett, nagymamámba, és teljesen átalakult a személyisége. Dédapám vasvillával kergette emiatt, ugyanis nagymamám köhögős volt, és dédapámban rossz emléket idézett, hiszen az ő szerelme is tüdőbetegségben halt meg fiatalon. Csak a fiát akarta óvni. De a fia pedig szerelmes volt, és dédapám is tudhatta pontosan, hogy mit jelent az, hiszen ő is ugyanazt élte át korábban. Így hát ők is egy pár lettek.

Nagyon szomorú, és mégis nagyon szép számomra az, ahogyan a szerelmüket megélték. Ugyanis nagymamám agyvérzést kapott, beteg volt, és később meg is halt. Nagypapámnak pedig a szíve fájt, de nem ment el kórházba a kezelésre, hogy nagymamám mellett maradhasson, gondját viselhesse. Két héttel később felesége után halt meg ő is. Ennyire szerelmesek voltak egymásba.

(Nagymamám szüleiről sajnos semmit nem tudok, csak azt, hogy az ő részéről való dédapám (is) a második világháborúban harcolt, és 1946-ban (talán a frontról eleve megbetegedve hazajőve?) halt meg itthon).

Nagyapámnak és nagymamámnak három fia született, közöttük egy ikerpár, egyikük az én apám. És így ér véget ez az ág.

Anyukám apai ágáról megint nem sokat tudok, mivel a nagypapám (aki még ma is él), nevelőapa mellett nőtt fel (aki pedig kubikos volt, és egyébként még öreg korukra is bújósak voltak egymáshoz a dédmamámmal, anyukám elmondása szerint). Az ő anyukáját (vagyis az én dédanyukámat), valamint anyai nagyapját és nagymamáját (tehát az én ükszüleimet) ismerem, de az apai ágról nem tudok semmit. Az ükapám marhapásztor volt, reggel összegyűjtötte a falu teheneit, és ő vigyázott rájuk, majd este visszahajtotta mindegyiket kihez-kihez. Az ükanyukámat ő már csak idősnek ismerte, beteg volt a lába, és jószerivel csak feküdt, így a személyiségéről semmit nem tudok. Az anyja átlagos anya volt, főzött, mosott, takarított, nevelte a gyerekét, és mivel nagypapám igen rossz gyerek volt, ezért sokszor ki is kapott.

Nagyapám egyébként többmindent csinált, egy ideig a vasútnál pakolt, aztán a sorkatonai szolgálatot töltötte, de élete legjavát - szintén - tűzoltóként élte le. Nemsokkal azelőtt szerelt le, hogy én születtem.

Az ő felesége, a nagymamám - szintén él, és egészséges - egy nagyon, nagyon jólelkű asszony. Anyatigris. Nincs olyan, amit ne tenne meg, ha az unokái kérik. Sokat tudnék erről mesélni, de ezeket inkább megtartom magamnak.

Az ő anyukája, a dédim, ő volt a legidősebb a családomból, akit még én is személyesen ismertem. Mivel én már csak idős korában beszélgettem vele - bár viszonylag sűrűn -, így nem tudom, hogy milyen lehetett fiatalkorában a személyisége (azt tudom, hogy fiatalon mosónő volt az itteni grófi család alkalmazásában, akikről egyébként jó véleménnyel volt, és tisztelettel beszélt róluk), anyukám és mamám, akik ismerték, azt mondták, elég összeférhetetlen volt, mindig rendezkedett, ha valaki lerakott egy poharat, biztos, hogy két centivel arrébb tette, mert úgy jobb. Talán pont ezért váltak el dédapukámtól. Ő egyébként szintén a második világháborúban teljesített frontszolgálatot, több fényképem is van róla. Rövid ideig hadifogságba került, de hazaengedték. Azután egy sóderbányában dolgozott, és fiatalnak mondhatóan, 60 évesen halt meg. Ha ma már talán nem is élne, de annyi ideig még biztosan lehetett volna, hogy én beszélni tudjak vele. Így viszont nekem nem jutott abból, hogy a dédapu ölébe bújva hallgassam, miket élt át a háborúban, és minden emléke ezzel elveszett. Mivel akkoriban nem is volt tanácsos ezekről beszélni. Az ő szüleiről nem tudok semmit, viszont dédmama szüleiről igen. Az anyja egy egyszerű anya volt, dolgos, megtette, ami a háztartáshoz szükséges volt, nem volt különösebb véleménye róla dédimnek. Az apja szintén ilyen volt, dolgozott, és azon a véleményen volt, hogy ő megteszi a maga részét, a gyereknevelés a nők dolga, nem szól bele. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ükszüleim ne szerették volna a gyerekeiket. Ez az adott kor velejárója volt. Akkor még nem volt lehetőség játszani a gyerekükkel, mesét olvasni nekik lefekvés előtt, kis színes csörgős labdát gurigatni, semmi ilyenre, hiszen gondozni kellett az állatokat, rendben kellett tartani a házat, főzni kellett (ami akkoriban többet is jelentett, mint ma), előteremteni, amit megesznek (így a veteményest gondozni), és emellett dolgozni is. Így a gyerekükre jószerivel éppen csak ránéztek, és őnekik maguknak kellett játszaniuk, egymást foglalták el a játszótársak. Ezért nincsenek emlékeik arról, hogy annyi szeretet kijutott volna nekik a szüleik részéről, mint amit mai szemmel mi elvárnánk. De hogy nem voltak érzéketlenek, az abban is megmutatkozik, hogy ükapám, öregkorára, amikor már megpihenhetett, megengedhette magának, nagyon szerette az unokáját, az én nagymamámat. Biciklivel, néha pedig gyalog ment át a szomszéd faluba, hogy egy kis gyümölcsöt vigyen neki. Akkor már megtehette, hogy figyelmes és törődő legyen. Egyébként nagyon mosolygós, vidám bácsika volt.

A legmesszebb itt tudok visszatekinteni a családomban, dédmamám apukájának az anyja (tehát az én szépanyukám) Németországból települt be ide. Az ő fia (az ükapám) három éves volt, amikor Magyarországra költöztek. A Dunán úsztak le valamilyen hajóval. Dédmamám azt mondta, nagyon felnézett rá, nagyon tisztelte, hogy férj nélkül, a sok gyerekét, annyi vagyonnal, ami a csomagjaikban volt, fel tudta nevelni. Mindezt egy idegen országban, teszem hozzá én. Bár igaz, hogy 100 éve ez a rész itt még - ha nem is teljesen, hiszen éltek itt magyarok is, az én családfám is vegyes, ilyen-olyan, de jelentős részben - német anyanyelvű volt.

És azt hiszem, senkit nem hagytam ki. Így jutunk el anyukámhoz és apukámhoz, akik szintén nagyon szerelmesek, ami ritkán tapasztalható negyed évszázados házasság után, a mai világban legfőképp. Úgy néz ki, ez a vérvonal öröklődik, mert én hasonló életszemlélettel tekintek a világba.

Tehát, ha rövid választ vársz: földművelő, nagyállattartó, cseléd, tűzoltó, kubikos, raktáros, könyvelő és bányász felmenőim vannak, részben sváb és - amennyire van értelme ezt a fogalmat használni, hiszen nyilván ők sem voltak teljesen azok - magyar származású ágakkal, vegyesen egymásba fonódva.