Veteránok Magyarországon? "Élmények"?

Veteránokról szól a kérdés, azok már nagyon kevesen élnek. Az emléke egyeseknek viszont él bennem, elmondom.

Végig menekültük az országot, a front többször utóért, de sikerült egérutat nyernünk. Egészen Zalalövöig jutottunk, majd itt végleg utolértek az oroszok.

Korábban, mikor a ruszkik túl közel voltak, magyar önkénteseket kerestek, akik feltartóztatják az oroszokat. Három géppuska fészket építettek, és az önkéntesek ott maradtak. Napok múlva utolértek ezek a katonák, oldalkocsis motorral. Érdekes a hármas szám, három géppuskafészek,. Három motorkerékpár, amin elmenekültek a katonák, és három napig tartották fel a frontot. Mindannyian túlélték ezt a támadás visszaverést.

Háború után, mikor gyalog igyekeztünk vissza Azon a területen haladtunk, ahol ezek a harcok voltak. A frontvonal közelében élő tanyasiak mesélték ugyanazt a történetet, csak másik szemszögből. Az oroszok haladását megállították géppuskások. A támadók rendezték soraikat, majd rohamra indultak. Leterítették őket. Következő rohamnál ugyanez volt. Elmondás szerint a halottak egymás hegyén-hátán feküdtek. Mikor összejött egy újabb roham, újból lekaszálták a rohamozókat. Ekkor már bevárták a tüzérséget, és azok szétlőtték a géppuskásokat, vagyis az üres tüzelőállásokat. Magyar, vagy német halottakat nem találtak. Bennem mély nyomot hagyott, hogy méter magasan feküdtek egymáson a halottak.

Ekkorra már megtanultam, a háborúnak szaga is van. Szaga?, bűze, a rothadó emberi, és állati hullák bűze. A temetések nem úgy működtek, mint békeidőben.

Ezek a Magyar katonák hősök voltak, mert önként jelentkeztek a halálos küldetésre.

Kedves kérdező, a dunántúli harcoknál, nem valószínű, hogy bárki foglalkozott volna kitüntetésekkel. A maga módján mindenki hős volt, mert olyasmiken mentek keresztül az emberek, menekülők, ami békeidőben elképzelhetetlen. Mindenki, még a gyerekek is erejükön felül teljesítettek a túlélés érdekében. Mint menekülők, soha nem tudtuk, hol ér utol az este, hol alszunk, mit eszünk.

Egyáltalán, túléljük e a holnapot, de menekültünk, mert a propaganda akkor is kiválóan működött. Belénk oltotta a félelmet a fenevadtól. Mindenki félt valakitől, valamitől. Ki az oroszoktól, mások a csendőröktől, nyilasoktól. De a németektől is lehetett félni.

A kitüntetés az volt, ha valaki túlélte a háborút.

Először a kérdésekre:

75 éves múltam,de nyugodtan tegezhettek továbbra is.

Valóban nem volt kellemes,de mint előttem is írták,akkor ezen nem gondolkodott senki,mert a túlélésre koncentrált.

A 3 hős katona pedig biztosan nem kapott kitüntetést. Katonáknak a Legfőbb Hadparancsok adhatott kitüntetést, de Horthy után nem volt ilyen. Később pedig Rákosiék biztosan nem adtak kitüntetést olyanoknak akik a "Dicsőséges,Felszabaditó Szovjet Hadsereg" ellen harcoltak. De még az is előfordulhatott,hogy internálták vagy kivégezték őket.

Mielőtt folytatnám,ahol abbahagytam,visszatérek 1943.őszére. Akkor már a hadiipar nyersanyaghiánnyal küzdött,ezért sok helyről,igy a mi városunkból is elvitték a templom nagyharangját. Természetesen egy darabban nem tudták a toronyból lehozni,ezért ott verték szét nagykalapáccsokkal és vitték le darabokban. Fél napig visszhangzott az egész város az ütésektől.

1945. január közepén egy iroda költözött be hozzánk,6 hétre. Ők voltak az utolsó "lakóink". Négyen laktak nálunk,egy tiszt pedig másutt lakott és csak nappal volt itt. Nekünk rendkívül tetszett a "számológépük". Amikor még én jártam iskolába,akkor a 100-ig való számolást az első két osztályban ilyen számológép segítségével tanultuk. Ma már gondolom,még játék sincs ilyen. Egy állványon 10 sorban,soronként 10 mozgatható golyó volt. Ezt tologattuk a feladatnak megfelelően. Összeadni,szorozni,osztani tudtunk vele,de természetesen csak a tízes számrendszerben.

Ezért találtuk nevetségesnek,hogy felnőtt emberek is ilyenen számolnak. Egy ismerős mérnök világosított fel minket(látta,hogy mit számolnak vele),hogy a kettes számrendszert használják. Ma visszagondolva ez nagyon meglepő,mert az élet egyéb területein hozzánk viszonyítva igen primítívek voltak.

Hétközben nem nálunk ettek, vasárnap viszont mindig anyám főzött nekik. Hoztak húst,többnyire csirkét,nem a mienket ették. Kaptak már magyar pénzt,és nem loptak,hanem vásároltak.

Idővel jó kapcsolat alakult ki velük. Esténként sokszor bejöttek hozzánk és elbeszélgettünk velük. Az egyik szerzett egy szerb-magyar szótárt,és elég jól beszélt már magyarul is,és mi is tudtunk már eléggé oroszul. Egy moszkvai mozdonyvezető volt,két kicsi gyerek és a felesége várta otthon. Anyám akkor szokás szerint télen kötött nekünk mackónadrágot,pulóvert,kesztyűt. Anyámmal kötetett a felesége részére is.Amikor a családjáról beszélt,mindig könnyes volt a szeme. Nem hiszem,hogy a felesége a csomagot valaha is megkapta. Volt egy közöttük,aki gyomorbajos volt,annak külön kellett főzni. A harmadik nagydarab grúz volt,őt burzsujnak becézték,amiért nagyon haragudott.( A burzsuj a gazdagokat jelentette.) A negyedik egy 18 éves fiatalember volt.Vidám,örökké mókázó gyerek volt. Ha anyám süteményt sütött,addig sündörgött a konyhában,amig sikerült neki 1-.2 darabot elcsenni.

Néha adtak apámnak 20.- pengőt,hogy hozzon valahonnan bort.

Ilyenkor felöltözött télikabátba,és került egyet az utcán. Mi pedig az oroszokkal átmentünk a szobába. Néha erre elég nehéz volt ürügyet találni,de muszáj volt.

A konyhánkból nyílt a spájzunk,egy tapéta ajtóval. Anyámék az ajtó elé húzták a konyha szekrényt,annyira,hogy éppen beférjenek tőle a spájzba. Nem csak az élelmiszerek stb. volt ott,hanem több nagy boroshordó is. Így apám megtöltötte a borosüveget,de úgy tett,mintha máshonnan hozta volna a bort. Igaz,hogy ezekkel a katonákkal nem volt semmilyen bajunk,de nem akarták anyámék megkockáztatni,hogy esetleg berúgjanak,és baj legyen velük.

(Jellemző a magyar honfitársainkra,hogy amikor elbúcsúztak,a magyarul tudó azt mondta: Tamás nem tisztességes,mert van bora a pincében,csak eltitkolta. Annyit elárult,hogy egy szomszédtól hallotta.)

Volt,hogy esténként a mozdonyvezető és a fiatal srác orosz népdalokat énekelt. Mindkettőnek nagyon szélp hangja volt. Ilyenkor anyám és a szoszédasszony is csatlakozott hozzájuk. Anyám még lánykorából ismerte a dalt,amit ők magyarul énekeltek. Még az első két sorára ma is melékszem:

Valahol a Volga mentén élt egyxszer egy kisleány,nem ismerte a szerelmet,boldog is volt igazán"

A többit már nem tudom.

Egy ilyen este a szomszédasszony elárulta,hogy anyámnak 3 nap múlva születésnapja lesz.

Másnap hoztak borjúhúst,cukrot,pezsgőt (ami akkor beszerezhetetlen volt). Elkészíttették anyámmal és együtt ünnepeltük a születésnapot.

Az egész időszakból ez volt a legkedvezőbb élményünk az oroszokkal kapcsolatban. De azért örültünk,hogy végre elköltöztek.

Közben az élet egyre nehezebb lett. Egyre kevesebb volt az árú,apám sem tudott anyagot szerezni a permetezők és üstök készítéséhez,de azért megvoltunk valahogy.

Amikor Budapest felszabadult az ostrom alaól,nem csak a házakat bombázták össze,hanem élelem sem volt a lakosságnak.A vonatok hetente egyszer jöttek le,a pestiek nemcsak a kocsik belsejében,hanem a lépcsőkön ,vagonok tetején utaztak. Jöttek élelmet venni. Néhány kilő lisztért,zsírért,krumpliért aranytárgyakat,bundákat stb. adtak. Kinek milyen értéke volt,azt váltotta élelemre. Anyém ugyan soha nem adott el élelmet, de ilyenkor sokszor kértek nálunk szállást. Tőlük hallottuk,hogy a vonaton nagyon kellett vigyázniuk,mert sokan meglopták az ott utazókat. Húsvét előtt egy férfi jött hozzánk és apámtól munkát kért,hogy legyen egy kis pénze tovább utazni. 3-4 napig dogozott tisztességesen és szerényen viselkedett. Húsvét vasárnap azt mondta,hogy szeretne a templomba elmenni. Mivel csak egy elég rongyos ruhája volt,és még elég hűvös is volt az idő,kölcsönkérte apám télikabátját. Soha többet nem láttuk. Akkoriban egy férfi télikabát drága volt és majdhogynem egy életre szólt. Elég drága tanulópénz volt apámnak.

Ápr.4-e után a kommunisták kezdtek párttá alakulni. Május elsején pedig felvonultak. Addig ez nem volt szokásos.

Ma is emlékszem arra a szedett- vedett népségre. A város dologtalan,lump alakjaiból állt a menet.

Szeptemberben ( ha jól emlékszem a dátumra) országgyűlési választások voltak.Az volt az utolsó szabad választás. A Kisgazda Párt győzött és Tildy Zoltán lett a köztársasági elnök. A pesti gyerkekenk szerveztek két heti vidéki tartózkodást. Hozzánk is került egy 15 éves lány,Ilonának hívták.Angyalföldi lány volt. Az első napokban enni is alig akart,nagyon csendes volt,és segített is otthon.(Minket még nem kén yeztettek el,mint a mai gyerekeket, és már kicsi korunkban is kellett otthon segíteni).A második héten viszont már kezdett elszemtelenedni,kritizálta az ételt. Ha uzsonnára zsíros kenyeret kaptunk,akkor kolbászt vagy sonkát akart inkább enni.(Mi is csak vacsorára ettünk disznóságot) Anyám örült,amikor hazament,és többet nem fogadott be idegen gyereket.

A gazdasági helyzet egyre romlott,a pengő pedig egyre értéktelenebb lett. Megjelentek a mill-bill és a trill pengők. Ezeket már csak a hivalokban fogadták el,másutt nem.Megkezdődött a csere világ. Ha valakinek szüksége volt valamire,keresni kellett olyan embert,akinek kellett az,ami neki volt. Ez nem is volt olyan könnyű. Apám is a munkájáért a parasztoktól természetben kapott fizetést.

Szinte minden héten kapott egy-két választási malacot. Mivel akkor még hűtő nem volt,anyém lesütötte,zsírban elrakta. Mindennap malachúst ettünk. Néhány hét után már rá sem bírtunk n ézni a húsra. Inkább ettünk sós-paprikás kenyeret,mint malachúst. Évtizedekbe telt,mire újra ettem malacot.

Nyáron anyámmal elmentünk a Nagymamámékhoz Dunántúlra. Kalandos utazás volt. A bajai Duna-hidat lebombázták,komppal lehetett átjutni Pörbölyre.

Bajáig vonattal mentünk. Anyámnál volt egy szatyor (szószerint értsd) pengő. A vasúton adott egy marékkal belőle a jegyekért. A bajai állomástól teherautók vitték az utasokat a Dunáig. Aki nem fért fel az első kocsira,az várhatott a következőre.Akkor viszont nem érte el a Dunán túli vonatot. Nagy volt a tülekedés,de valahogy eljutottunk a kompig. Ott megint egy marék pénzzel fizetett anyám,a kompos egy kosárba dobta számolatlanul. A túlparton újra teherautóra kellett szállni,mert egy vasuti hidacsakát is lebombáztak. Végre sikerült újra egy marék pénzért vonatra szállni ée megérkezni Bonyhádra.

A forint bevezetése ott ért bennünket. Haza szerettünk volna jönni,de apám nem tudott még forintot küldeni. A Posta sem volt akkor eléggé megbízható. Ezért nagyanyám eladott egy zsák krumplit 20.- ft-ért,így megindultunk haza. Bajáig szerencsésen megérkeztünk,de lekéstük a Halasra jövő vonatot. Anyám az állomás melletti szállodában kivett egy kétágyas szobát,megvacsoráztunk a restiben (reggel óta voltunk úton),másnap hazajöttünk,és maradt még 5.-FT-unk. Akkor még néhány évig sokat ért a forint.

De azért igen! Ez az igazi világ! Nem az amit a TVben mutatnak! Sok idealizált film, hogy fúj büdös nácik,fúj büdös komcsik amerikaiak meg glóriában... EZ AZ IRRITÁLÓ AMI MOST SZÁMOMRA DÜHÍTŐ ÉS FELBOSSZANTOTT, SŐT! IDEGES LETTEM, HOGY ERRE KEZDTEM GONDOLNI...

Az ember az ember, legyen "ellensége" az állami hatalomnak!

Bezzeg a romákat támogatja a kormány akik viszont igen nagy többsége nem él tisztességes életet! (Viszont ismerek tiszteletre méltó művelt, kulturált, dolgozó romákat akik lehet, h többet érnek mint egyesek a magyarok közül...)

A pengő elértéktelenedésének volt egy másik fázisa, mikor a nyomda már nem tudta követni az inflációt. Ekkor bélyeget ragasztottak a pengőre. Ezzel a pengő azonnal az értéke felére esett. Hozzá egy kis átélt emlékkép:

Sorbaáltunk krumpliért. Valamelyik ablakba kitett rádióban a hírekbe bemondták, hogy lebélyegezték a pengőt. A kereskedő egy köteg pengőért már nem adott, csak fél kiló krumplit.

Az első forint fizetéskor Anyám negyven forintot, és egy kötegpengőt kapott.

Én is negyven forintot kerestem, mert dolgoztam a szünidőben. A pengővel elmentem a hangyába, de már az egészért csak egy stoppolófát kaptam.

Még aznap a Pengő kiment a forgalomból.

Nem tudom érdekli e a kérdezőt, de még vannak emlékeim a háborúból, mint a front elől menekülők közül az egyik. Ráadásul gyerek.