A második világháborúban a tankok lánctalpát mennyire volt könnyű eltalálni és ezzel a tankot mozgásképtelenné tenni?

A mai napig ez a harckocsik leggyengébb pontja (meg a teteje, meg a teknőlemez, meg a hátulja majd az oldala). Akár egy kötegelt kézigránát csomag is képes megrongálni a harckocsi lánctalpát, ami ugyan attól még harcképes marad, csak éppen mozgásképtelen a javításig. Nem véletlen hogy a harckocsi oldalára, meg ida-oda a "javítókészletben" felraknak lánctalp-szakaszokat. A harckocsi személyzetének "rutinfeladat" ennek a cseréje.

A lánctalp védelmére egyes harckocsiknál (pl. Pz.IV.H szériától) un. oldalkötényezést használtak az érzékenyebb felső futógörgők védelmére (azt már nem olyan könnyű harctéren kicserélni).

Nem volt mindegy milyen fegyverrel akarták megállítani a tankot, ha volt kéznél megfelelő páncéltörő, az jö eséllyel átvitte a páncélt is, ha csak gépkarabély volt, azzal a lánctalpakban sem tudtak komoly kárt tenni.

Az aknáknál, ami az alsö páncélt nem tudta ugyan átütni, de a lánctalpat széttépte.

Illetve nem páncéltörő nehézfegyverekkel volt még értelme a lánctalpakra lőni.

Gyalogosoknak maradt a molotov koktél.

Legutóbb fingom nincs melyik tankot néztem, de megmaradt bennem, a láncszemeket rögzítő csapok átmérője lehetett vagy 100mm, ami kb 1 méter hosszú.

Nem véletlenül vannak/voltak ezek a bádogok legalább 80 tonnásak.

Még egy mai, 50 kaliberes gépágyúlőszert is megszorongatja.

Szovjetek oldalán voltak direkt "lánctépő" alakulatok.

Az régi 37-45 mm-es páncéltörők nem tettek kárt a párducokba, tigrisekbe, ferdinándokba stb, de a lánctalpat még leszedték.

Így a régi felszerelésnek is volt haszna, egy mozgásképtelen páncélos konkrétan tehetetlen, egy álló célpontot az IL-2-esek könnyen leküzdenek és a tetőpáncél a legkisebb tüzérségi eszköznek sem tud ellenállni.

A 2. világháborús tankoknál szinte nevetségesen egyszerű.

Alapvető tétel, hogy a tankoknak van egy optimális távolsága a célponttól. Ez a 2. világháborúban általában olyan 200m és 800m között volt (a német cicák efölött is hatékonyak voltak, de jóval kevésbé, a korabeli célzóberendezések itt már nem voltak minden esetben elég pontosak). Harckocsi-harckocsi vagy harckocsi-páncéltörő löveg harcok esetén általában nem volt indokolt kifejezetten a lánctalpat célbavenni (hiszen nagy távolságok esetén az ún. "mobility kill-t" nehezebb kihasználni, közelebbről meg úgyis átviszi a lövedék a páncélt), a gyalogság számára viszont gyakran a lánctalp volt a legjobb célpont az ellenséges páncélosok harcképtelenné tevésére. A harckocsik ugyanis elképesztően védtelenek a gyalogsággal szemben, ha azok közel tudnak kerülni: gyakorlatilag ha a lánctalp működésképtelenné válik egy olyan helyzetben, ahol a gyalogság 100 méternél közelebb van, csak idő kérdése, mire a harckocsit a gyalogság megsemmisíti, molotov-koktélokkal, gránátokkal, aknákkal, bombákkal, vagy hordozható páncéltörő fegyverekkel.

A szovjetek például pont ezért nem rendszeresítettek a háború során semmiféle páncéltörő rakétát: nyílt harctéren a rohamlövegek illetve a tankok jelentették az elsődleges páncéltörő erőt, amelyeknek nem okozott gondot a páncélosok kilövése, városokban pedig a páncéltörő puskák bőven elegek voltak a lánctalp szétrombolására, miután triviális feladat a páncélos megsemmisítése az előbb felsorolt eszközökkel.

Gyakorlatban ha egy tank lánctalpa működésképtelenné vált, az felért annak megsemmisítésével: a legénység ilyen esetekben szinte kivétel nélkül elhagyta a tankot.

"Így a régi felszerelésnek is volt haszna, egy mozgásképtelen páncélos konkrétan tehetetlen, egy álló célpontot az IL-2-esek könnyen leküzdenek és a tetőpáncél a legkisebb tüzérségi eszköznek sem tud ellenállni."

A közhiedelemmel ellentétben a második világháború során a csatarepülők illetve a tüzérség még közel sem volt annyira pontos, hogy páncélvadász feladatokat lássanak el. Ezeket elsősorban arra használták, hogy a páncélosok gyalogos támogató erőiket megsemmisítsék vagy legalább megállítsák, mert a páncélosok csak nagyon limitált helyzetben tudtak önállóan, gyalogos támogatás nélkül működni. A páncélosok gyalogság nélkül teljesen védtelenek az ellenséges gyalogság ellen, főleg ha azok előre kiépített vagy rejtett lőállásban vannak (és vica versa, a gyalogság sem tudka páncélos támogatás nélkül hatékonyan felvenni a harcot a védőállásban felállított páncélosokkal szemben)

6, os, nem voltak pontosak de nem is egy lőtt és nem is egyszer.

Szovjeteknél kalibertől és lövész, gárda, harckocsi stb egységtől függően 3-5 darab tarack képviselt egy üteget, és soha nem egy üteg volt magába hanem 3-5 ami egy zászlóaljat képviselt.

B-4 nehéztüzérség ami igaz nem több ezer csak több száz számra volt jelen 100kg robbanótöltete ha a karckocsi közelébe robbant gyakran felborította illetve kirobbantotta alóla a talajt.

IL-2 eseken pedig a háború vége (42-43tól) felé 50-100-250-500 kg FAB típusok helyett PTAB okat használtak amiket 4x48 darabos "tárakba" pakolva szórtak nagy területet lefedve. 50-75 mm páncéltörő erejük pedig bőségesen elég volt a német 15-30mm tetőpáncélok átütésére