A Schwechati-csata elvesztése 1848 októberében vezetett végül az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc bukásához?

Kedves Kérdező!

A schwechati csata nem volt döntő ütközet, nem ezen múlt a szabadságharc kimenetele.

Schwechat-nál az osztrák Császári-Királyi Hadsereg komoly minőségi fölényben volt a csekélyebb harcértékű magyar haderővel szemben.

Ráadásul az osztrák főerők nem is vettek részt a schwechati csatában, hanem a forradalmi Bécset tartották ostromzár alatt.

Lásd: [link]

Szerintem a szabadságharc orosz beavatkozás nélkül is megnyerhetetlen lett volna a magyarok számára. Valamiért kialakult az a tévképzet a közvéleményben, hogy az oroszok nélkül az osztrákok nem tudtak volna legyőzni minket, holott az osztrák haderő egymaga nagyobb, jobban képzett, jobban felszerelt, azaz sokkal nagyobb harcértékű és ütőerejű volt, mint a magyar. Ezt bizonyította az 1849-es nyári hadjárat.

Az 1849-es nyári hadjáratban ugyanis az osztrák Császári-Királyi Hadsereg magyarországi hadszíntéren bevetett erői fegyverzetre, harcértékre és minőségre messze felülmúlták a a magyar Honvédséget. Ezt bizonyítja, hogy a nyári hadjárat során, a magyar főerőkkel durván egyenlő erőarányokkal vívott nagy csatáit kivétel nélkül megnyerte Haynau táborszernagy.

1849-ban a magyar katonák egy jó részének már puska sem jutott, illetve a csapatok nagy része hiányosan volt csak kiképezve és felszerelve.

Mindez persze semmit nem von le a magyar hadvezetés kiváló teljesítményéből és a magyar katonák példás hősiességéből a szabadságharc során.

Súlyosabb gondnak számított az osztrák tüzérség elsöprő mennyiségi és minőségi fölénye, amely több ütközetben döntőnek bizonyult.

Az osztrák lovasság is jobb volt, mert a kizárólag könnyűlovas magyar huszársággal szemben, több feladatra alkalmas nehéz csatalovassággal (vértesek), közepes lovassággal (dragonyosok) és könnyűlovassággal (szvalizsérok, ulánusok, huszárok) is rendelkezett.

Erőarányok, 1849, magyarországi nyári hadjárat:

Császári-Királyi Hadsereg:

Élőerő: 166 000 fő

Ágyú: 770 db

Az osztrák erőket még kb. 100 000 szerb, román és szlovák népfelkelő támogatta, ezek harcértéke azonban gyenge volt.

Honvédség:

Élőerő: 152 440 fő

Ágyú: 472 db (zömében kisebb kaliberű, gyengébb lövegek, mint az osztrákokéi)

A Honvédséget kb. 20 000 főnyi szabadcsapat és nemzetőr támogatta, de ezek harcértéke gyenge, csatára nem igazán voltak alkalmasak.

Lényeges tényező, hogy a Császári-Királyi Hadsereg nem egész erejét vette be Magyarországon, hanem csak csapatai nagyjából egyharmadát.

A Császári-Királyi Hadseregből 100 000 fő Itáliában állomásozott, kb. 220 000 fő pedig helyőrségi szolgálatot látott el a birodalomban, illetve Csehországban koncentrálódott, hogy szemmel tartsa a Porosz Királyságot, mely erősen osztrákellenes politikát folytatott ekkor.

Vagyis az osztrákok Magyarországon bevetett csapataik mellett még hatalmas stratégiai tartalékokkal is rendelkeztek.

Egyébként a magyarországi orosz intervenciót is csak részben a magyar szabadságharc katonai sikerei miatt kérte Ausztria a cártól.

Ugyanis a német államokat tömörítő Német szövetségen belüli vezető szerepért a magyarországi szabadságharccal párhuzamosan komoly hatalmi harc játszódott le Ausztria és Poroszország között, amely már háború kitörésével fenyegetett 1849-ben a két német nagyhatalom között.

1849-ben az osztrák vezetés attól rettegett, hogy Poroszország a maga 250 000 fős hadseregével, a németországi vezető szerep kivívásáért, a kedvező helyzetet kihasználva egyszerűen hátba támadja a magyar szabadságharccal és Itália nagy részének katonai megszállásával lekötött Ausztriát.

Az orosz intervenciót I. Ferenc József döntően azért kérte, hogy a lehető leggyorsabban végezhessen a magyar szabadságharccal, hogy szabad keze legyen Németországban a poroszokkal szemben Ausztria Német Szövetségen belüli vezető szerepének magtartásáért, visszaszerzéséért.

1850-ben majdnem ki is tört az osztrák-porosz háború, azonban Poroszország az osztrák katonai erőfölénytől (kb. 500 000 osztrák katona 300 000 porosz ellen) kapitulált, és a híres, a Porosz KLirályságot porig alázó olmützi punktációban hivatalosan elismerte Ausztriát a Német Szövetség vezető hatalmának (Präsidialmacht), I. Ferenc József császár és királyt pedig a Német Szövetség fejének.

Pákozdnál az osztrák csapatok főleg horvátokból álltak, néhány császári ezreddel megtámogatva és a magyar honvédsereg nemzetőrei és népfelkelői jó eséllyel vehették fel velük a harcot, mert a vezetésük is egységes volt és az erőviszonyok is nekünk kedveztek.

A Jellasicsot üldöző Móga azonban a magyar határnál megállt, főképpen azért, mert az Országgyűlés sem volt egységes, eleinte még Kossuth is elégnek tartotta, hogy kivertük az országból az intervenciós délvidéki csapatokat.

A bécsi forradalom éppen a magyar szabadságharc megtámogatása céljából jött létre és azért volt lehetséges, mert Latour hadügyminiszter az összes császári haderőt ellenünk küldte, így a császár Olmützbe menekült, Latourt meg meglincselték, mert a fővárosban nem maradt rendfenntartó katonai erő.

A várakozás alatt az osztrák haderő jelentősen megerősödött, a horvátok nagy részét felváltották a császári sorezredek és ekkor már az uralkodó is rászánta magát a magyar forradalommal szembeni kemény fellépésre, amíg a hivatásos magyar katonatisztek jó része habozott, nem mindenki volt hajlandó egykori bajtársaira lövetni.

Az események változása azonban felcsillantotta a radikálisabb magyar politikusok előtt, beleértve Kossuthot is, hogy az Osztrák birodalom azonnali szétesése is elérhető, ezért megpróbálták a bécsi forradalmat felmenteni, de elkéstek, addigra a katonai erőviszonyok megváltoztak, az eltelt idő alatt a császári csapatok hatalmas létszám és ütőerő fölényre tettek szert, így a csata kimenetele nem volt kérdéses, aztán másnap a szituáció adta lehetőség is elúszott, mert a bécsi forradalmat a császári ezredek leverték.

Ha Móga nem áll meg és tovább nyomul a menekülő osztrákok után, akkor valószínűleg nem lett volna elég a sebtében összekotort osztrák erősítés és eljuthattunk volna Bécsig, felmentve a felkelőket, de a várakozás időt adott a császári haderő átszervezéséhez. Sajnos azonban a magyar politika ekkor még nem volt egységes a Monarchiával való teljes konfrontációra, ráadásul a felsőbb katonai vezetés is bizonytalan volt. Éppen az események hatására, hogy a császári politika nem ismerte el az átszerveződött Batthyány kormányt és a császári csapatok nyílt fegyveres támadása alakította úgy tovább a forradalmat, hogy elérkezett az az idő, amikor a magyar politikában és katonai vezetésben azok kaphattak szerepet, akik a teljes függetlenség kivívására törekedtek, előtte ez nem volt még nyilvánvaló.

Kedves # 4!

Abban igazad van, hogy ha időben támadunk, a magyar hadsereg egyesülhetett volna a bécsi felkelőkkel.

Azonban ha ez meg is történik, nem változtatott volna azon a tényen, hogy Bécs környéki (Jelačić és a kivonult bécsi helyőrség) és a Csehországból oda erőltetett menetben és vasúton úton lévő császári-királyi erők (Wrbna és Serbelloni hadtestjei) összlétszáma megközelítette a 60.000 főt.

Azaz a bécsi felkelőkkel egyesült magyar sereget egy több, mint kétszeres számbeli fölényben lévő, sokkal nagyobb harcértéket képviselő, feltétlenül Habsburg-hű császári-királyi haderő zárhatta volna harapófogóba.

Az 1848. szeptember 29-i pákozdi csata után néhány nappal Móga János megindította a magyar csapatokat Jellasics üldözésére. A magyar sereg 1848. október 10-én elérte az osztrák határt és itt befejezte az üldözést.

Pedig ekkor a megfogyatkozott és szétzilált horvát csapatokon kívül alig volt a könyéken ellenség, leszámítva a Bécsben és környékén állomásozó császáriakat, de azok létszáma nem volt jelentős.

Október 30. ig viszont, amikor a swechati csata lezajlott még három hét telt el, pontosabban húsz nap, az osztrák túlerő ekkorra alakult ki, mert mindenhonnan odavezényelték a katonaságot.

Vagy úgy érted, hogy semmit nem változtatott volna, ha Bécs a felkelők és a mi kezünkön lett volna.

Márpedig az sokat jelentett volna, mert a magyarok jelenléte kérdésessé tette volna annak bevételét az osztrákok részéről, a főváros nélkül meg szervezetileg és anyagilag is meggyengültek volna az osztrákok, ami a későbbiekben komoly előnyt jelentett volna a számunkra, minden megváltozott volna.

Hiába lettek volna túlerőben a császáriak, a városi harcokban az keveset jelentett volna, megerősített állásokban, elsáncolva komoly esély lett volna a város megtartására.

Kedves #6!

Ha Móga 1848. október 10-én átlépi az osztrák határt, és egyesül a bécsi felkelőkkel, szerinted akkor mi lett volna?

Október 30-ra Bécs környékére 60.000 főnyi, Móga seregénél sokkal nagyobb létszámú és harcértékű császári-királyi katonaság összpontosult volna, amely szinte biztosan megsemmisíti Móga csapatait, amelyek egy jelentős része csatára alkalmatlan, kaszákkal felszerelt népfölkelő, és csekély harcértékű nemzetőr volt.

A poroszok pont ebben az időben komolyan fenekedtek az osztrákokra, aligha hagyták volna kihasználatlanul a lehetőséget.

Az meg, hogy mi történt és ha nem pont így történnek az események, akkor mi történhetett volna, az két különböző dolog.

Szerintem óriási jelentősége lett volna, ha Móga beveszi Bécset, minden teljesen másként zajlott volna utána.