Más is érzett így?

Ne irigyeld kérdező, bár sok szempontból így volt.

Mondok egy hasonlatot. Képzelj el egy százas skálát, vízszintesen az időt. Nos ezen húzz egy kicsit hullámzó vonalat úgy a 30-as magasságban, felfelé legfeljebb 40-ig, lefelé 20-ig térhetsz ki. Amikor a rajzolással elérsz az időben az ötvenig, abba kell hagynod. Na jó, ha engedékenyek vagyunk, elmehetsz a 80-ig, de ott mindenképpen vége. Addig tart a lehetősége, utána menthetetlenül összeomlik. Körülbelül azért, amiért a tökéletesen beosztó ember is éhen hal, ha nincs utánpótlása. Ez a szocializmus.

Most húz egy új vonalat. Ez úgy a hatvan körül imbolyog, de gyakran lemegy a nulla közelébe, felfelé viszont lényegében nincs határa. Szóval rettenetesen ingadozik, és ennek viszont nincs vége. Az a kapitalizmus.

Na most, aki ebben állandóan a nulla közelében van, irigyli a szocializmust, mert ott 20 alá nem megy. Aki viszont állandóan a 90 közelében van, az utálja, mert ott soha nem lehetne annyija.

És még valami a szocializmusról. Ott elég nagy mértékben múlott rajtad, hogy 20 helyett 35 legyél, és elég kis mértékben az, hogy állandóan 40 körül légy. A kapitalizmusban sokkal kisebb mértékben múlik rajtad, hogy 10 helyett 40-en légy, de ha elég jó vagy, 90-nél is lehetsz. Viszont, hogy milyen ez a kapitalizmus, az kizárólag rajtunk múlik. Kizárólag! Lehetne úgy is, hogy itt nincs 30 alatt senki. Ezt mi tehetjük meg.

Ne kívánd vissza, ami elmúlt. Teremts inkább helyette jobbat. A kulcsszó az, amit ma leginkább tagadnak: összefogás.

>> igénytelen ruhák, emberek voltak akkor. Meg diktatúra

És aki akkor a "nomenklatúrához" tartozott (pl. párttikár vagy munkásőr volt), annak bizony arany élete volt...