Mikor és miért fordítottál hátat Istennek, a vallásnak?

Alapvetően 7-8 éves koromig anyukám (katolikus) is, de főleg nagymamám (református), [valamint egy gyermekekkel foglalkozó néni tartott hittanszerű foglalkozásokat (nem tudom a pontos megnevezését, de sokat voltam kórházban kicsinek, és ő ott dolgozott; evangélikus volt)] a kereszténység szellemében tanított Istenről, de nem voltak számukra fontosak a formaságok, mint pl. misére járás.

A lényeg, hogy hittem Istenben, és imádkoztam is.

Nehéz gyermekkorom volt, és imádkoztam Istenhez, hogy segítsen, de a helyzetem csak romlott. Ezért tovább nem érdekelt Isten.

Aztán 9-10 éves korom között egy nagyon vallásos (katolikus) nevelőszülőnél voltam, na, ott, ha eltöltök még 1-2 évet, biztosan megkeresztelkedem, (ja, baba koromban 3-szor is meg akartak keresztelni, de nagybátyám- leendő keresztapám- mindig valahogy berugott, amikorra a keresztelőm lett volna, így végül keresztetletlen maradtam- Isten is így akarta... :D :D )

Azután 10 és 13 éves korom között megint nem érdekelt Isten. Azután 7.-ben elkezdődtek a természettudományok, és minél többet tudtam belőle, annál inkább az az érzés töltött el, hogy azokkal meg lehet magyarázni a világot, a vallással meg Istennel nem. Így már nemcsak nem érdekelt Isten, hanem egyre inkább felléptem az ateista nézetek mellett.

9.-ben (15-16 évesen) már komolyabban elkezzdtem foglalkozni a kereszténység ellentmondásaival, és vallásos ismerőseimmel "hitvitákat" folytattam.

Annyira elfordultam Istentől, hogy a LaVey-féle Sátánizmust kezdtem tanulmányozni (ez egy ateista féle sátánizmus, ahol Sátánban sem istenként hisznek, hanem csak a tanításaik megtetstesítőjeként, tehát nem valódi létezőként...). És, ha valaki elolvassa a Sátáni törvényeket és kinyilatkoztatásokat, akkor láthatja, hogy a mai világ alapvető értékrendjét közvetíti, és azt ajánlja, hogy a lehető legjobban tudj érvényesülni a világban a ma az átlagember által követett értékek mentén. (Ez azért nem rossz, mi?)

Közben egyidejűleg ilyen spirituális tanításokat olvastam pl. Dan Millman-től, hogy lássam, hogy van-e az életnek mélyebb tartalma. De aztán félbehagytam a könyvet, amikor Isten már többedjére is említésre került. Nem hittem benne.

Azután jöttek a Gedeoniták a giminkbe. Osztogattak ingyen újszövettségeket. Sokáig ki sem nyitottam, aztán csak elolvastam az evangéliumokat. És, amit ott olvastam, nagyon megfogott. Mindaz a jó dolog, amit Jézus cselekedett, tanított, mindaz a jó dolog, amit Jézus ígért a hitért cserében. Ez megingatott emocionális szinten az ateizmusomban, de nem volt elég, ahhoz, hogy feladjam azt.

Egyszer egy nap felébredtem az ágyamban, és vagy fél-egy óráig elmélkedtem lustálkodás gyanánt, mielőett felkeltem volna, és egyszer csak rádöbbentem,hogy mennyire megtervezettnek tűnik az életem, hogy semmiért sem adnám- még a sok szenvedésemet sem-, hogy megtartsam azt, aki most vagyok. És még más dolgokat is éreztem, és olyan alapveőnek tűnt ezután, hogy Isten létezik.

Azóta ismét hiszek Istenben, és ez a hit már megingathatatlan.

Az egyik kulcsmomentum az volt a hitem újraéledésében, hogy az elmémben oly nagyon egybeolvadott keresztény istenképet és magát az Isten istenképekről leválasztott mibenlétét elkülönítettem egymástól, mert ezek kicsi koromban egybefonódtak egymással.

De szerintem mindenkinek egyénileg kell rátalálnia Istenre. A gyerekkori berögződések és a tisztán logikai, tudományos vizsgálat után egy saját lelki útra kell jutni ahhoz, hogy megingathataltan hitünk lehessen újra benne, minden sallangtól, vallásos istenképtől mentesen.

Aki nem hisz Istenben, az bátran nekivághat ennek a felfedezőúznak (akár titokban is ;) ), hiszen nem kell félniük sem a pokoltól, sem semmi mástól. És, ha rátalálnak Istenre, akkor pedig sokan meglátják, hogy valóban nek kell végzetesnek hinni a poklot...

Ha pedig valaki nem talál rá Istenre (ez már csak az én hitem, és semmire sem bizonyíték), azok sem fognak végérvényesen a pokolra kerülni, tehát Istent a fejlődésünk érdekében érdemes keresni, nem a félelmünk miatt...

Nekem egy egész csodálatos folyamat volt :D

-a családom nagykeresztény része elvette az egész örökségem, mikor 10 éves voltam

- a családom nagykeresztény része képes volt a saját apját a kórházi ágyán telenyomni mindennel majd öntudatlanul alairatott vele egy olyan dokumentumot amit fel sem fogott. Mondanom sem kell amásnapoot már nem élte meg :)

-a drága családom nagykeresztény része mikor megtudta hogy öngyilkos akar lenni a saját testvére, inkább letette a telefont és aludni ment :)

de azért az ajtofelfa fel van szebtelve és az öltöny is nagyon szép vasárnap délelőttönként.

Ezek vagytok ti.