Adj vért, életet mentesz. Jehovatanúi lehetnek önkéntes véradók?

"Nagyon is veszélyes a transzfúziós kezelés, de főleg ha más megoldások is léteznek, akkor miért használnak még mindig annyi vért?" — fogalmazódhat meg benned a kérdés.

Az egyik ok az, hogy sok orvos egyszerűen nem akar változtatni a kezelési módszereken, vagy nem ismeri azokat az eljárásokat, melyekkel jelenleg mások a transzfúziót helyettesítik. A Transfusion című folyóirat egyik cikke úgy fogalmaz, hogy „az orvosok az alapján döntenek a transzfúzió kérdésében, amit annak idején tanítottak nekik, továbbá a hagyomány és a »szakvéleményük« alapján”.

A sebész rátermettsége is fontos szempont. Dr. Beverley Hunt (London) azt írja, hogy „sebész és sebész között óriási eltérés lehet a vérvesztést illetően, és egyre nagyobb figyelmet szentelnek annak, hogy a sebészek képzést kapjanak a megfelelő műtéti hemosztázis [vérzéscsillapító módszerek] területén”. Vannak, akik úgy vélik, hogy túl sokba kerülnek a transzfúziót helyettesítő eljárások, holott a beszámolók egyre-másra az ellenkezőjét bizonyítják.

Mindenesetre számos orvos egyetért dr. Michael Rose orvos igazgatóval, aki leszögezi: „Az a beteg, akit vér nélkül kezelnek, lényegében a lehető legszínvonalasabb sebészi ellátást kapja.”

Arra, hogy "csak" ápoló vagy legyél nagyon büszke. A kórházi ellátás nem menne nélkületek. Én orvoshallgató vagyok.

Nyilván a felsorolt orvosok nem ok nélkül vannak a vértranszfúzió ellen, de nagyon gyakran nincs más választás, ugyanis a dikumarin miatt a műtött vére annyira folyékony, hogy kis sérülések(ami egy kisebb műtétben is benne van-pl. melanoma eltávolítása) is borzasztó vérzést okoznak.

Ha viszont nem adunk neki, akkor a DICet( olvass utána a Tissue Factor- VIIa komplex protrombináz aktivációjának. Főleg az endothelsejtek és a monociták TFmRNA transzkripciójának) és az iszonyatos halált kockáztatjuk.

Ez már önmagában elegendő indok a trafóra.

De ezen kívül még a már említett indokaim is megállják a helyüket.

"A hozzászólásaid emellett mind az előre eltervezett műtétekről szólnak..."

Nem csak arról, hiszen a hosszú szöveg második bekezdése (az első hosszú hozzászólásomról van szó) is a nagy vérveszteség ilyen-olyan okairól szolt.

Ha a beteg sok vért vesztett a műtét során vagy esetleg baleset következtében, ésszerű-e az a nézőpont, hogy nincs egyéb gyógymód, minthogy vért adjanak neki?

James W. Linman professzor néhány olyan tényt tár fel a Hematology-ban, melyek jó alapul szolgálnak a válaszok kiértékeléséhez:

„A vér nem frissítő vagy élénkítő szer; nem gyorsítja meg a seb gyógyulását, de nem is csökkenti a fertőzöttséget; az oxigénhordozó képességét pedig ritkán, ha egyáltalán lehet meghatározó tényezőnek tekinteni a sebészetben. Az átömlesztés csupán növeli a teljes térfogatot, fokozza a vér oxigénhordozó képességét, és normálplazma alkotórész alapnak bizonyul.”

Rendszerint, amikor valaki nagy mennyiségű vért veszít, a sokk és halál elkerülése érdekében elsősorban arra van szüksége, hogy visszakapja az elvesztett folyadékmennyiségét. A Dél-afrikai Orvostársaság kongresszusán, az egyik vérátömlesztési szakértő megmagyarázta, hogy az ember 1,5 liter vért is veszíthet, és vörösvértesteinek több mint 60%-a mégis megmarad, ami elegendő mennyiség a szövet táplálásához. Az embernek azonban több folyadékra van szüksége a véredényeibe, hogy fenntartsa a vörösvértestek keringését.

Az angol Anaesthesia című szaklap beszámolt arról, hogy a vér nélküli oldatok hatékonyabban képesek előidézni ezt, mint a vérátömlesztések, mivel nem csökkentik a szív működőerejét, ez pedig egy olyan komplikáció, ami gyakran együttjár a vérátömlesztéssel. A cikk elmondja, hogy bizonyos esetekben, melyeknél nyilvánvalóan elegendő mennyisőgű teljes vér képtelen volt meghozni a kívánt eredményt, trauma (sérülés) esetében, a vér nélküli oldatok gyakran hoztak drámai jelentőségű javulást. A cikk tehát megjegyzi:

„Még olyan esetben is, ahol megfelelő mennyiségű teljes vér áll rendelkezésre, kétséges, hogy az-e a helyesen megválasztott folyadék, melyet a kezdeti kezeléshez a nagy vérveszteséget szenvedett betegeknél gyorsan át kell ömleszteni.”

Nem ésszerű-e, hogy az ember normális módon egy egység (500 cm3) vért is veszíthet, vagy még annál is többet anélkül, hogy az végzetes következményekkel járna? Sokan egy teljes egység vért adtak, és utána folytatták napi tevékenységüket. Klinikai vizsgálatok kimutatták, hogy egy olyan személy, akinek ’nagy vértérfogata van, még két liter (2000 cm3) teljes vérveszteséget is képes elviselni’, s csak arra van szüksége, hogy vér nélküli oldatokkal helyettesítsék az elveszett folyadékmennyiséget.

Persze, tartósan ezek az oldatok nem „vérhelyettesítők”.

Annál a betegnél, aki nagy mennyiségű vért vesztett, kell-e teljes vért vagy koncentrált vörösvérsejteket (vvsejt suspensio) adni neki ahhoz, hogy oxigén legyen testének minden részében?

Ezt a nézőpontot gyakran hangsúlyozzák, de vajon összhangban van-e a tényekkel?

Minden embernek normálisan 14 vagy 15 gramm hemoglobin van 100 cm3 vérében. Az orvosok általában arra az álláspontra helyezkednek, hogy ’mesterséges körülmények között a 10,3—10,5 grammos szinten tartott hemoglobin képezi a szokásos műtéti beavatkozás még biztonságos alsó határát.84 A valóságban azonban az egyén hemoglobinjéből sok van tartalékban megfeszített erőkifejtés esetére; így az ágyhoz kötött beteg általában még 5 vagy 6 gramm mennyiséggel is jól érzi magát.

M. Keith Skyes, a Londoni Egyetem klinikai érzéstelenítéssel foglalkozó professzora nemrégen rámutatott: „Bár a legtöbb központ a 9—10 gramm/%-os értéket tekinti választóvonalnak a műtétek elvállalása és elvetése között, ki kell hangsúlyozni: nincs végső bizonyíték arra, hogy e megadott szint feletti értékek ’biztonságosak’ vagy talán az alattuk mozgó értékek különös kockázatot jelentenének a műtét során. Ésszerűtlennek tűnik tehát valamilyen tetszőleges értéket kiválasztani, s azt tekinteni elfogadható hemoglobin szintnek.”

Vajon az átömlesztés azonnal megnöveli-e a vér oxigénszállító képességét?

Sokan úgy gondolják, hogy növeli; az Anaesthesia című szaklap nemrégiben egy szerkesztőségi cikkében azonban ezt a jelentőségteljes pontot hangsúlyozta: „Érdemes megjegyezni azt is, hogy a citrátban tárolt vörösvérsejtek hemoglobinja legalább 24 óráig nem teljes mértékben alkalmas oxigén szállításra a szövetekbe . . .; a gyors vérátömlesztéseket tehát elsősorban csupán térfogatnövelésnek lehet tekinteni a kezelés kezdeti szakaszában.”

Haemaccel és hidroxyethyl keményítő-oldatot is alkalmaztak már jó eredménnyel különböző műtéti helyzetben, mint plazmatérfogat-növelőket.

E folyadékok közül mindegyiknek megvan a maga sajátos tulajdonsága és előnye. A kényszer (baleseti) helyzeteket illetően azonban az Anaesthesia-ban ez áll:

„Kezdetben, a helyzet akut stádiumában a folyadék pontos megválasztása — hacsak nem kifejezetten ártalmas — viszonylag nem lényeges. Később azonban, mihelyt sikerült megnövelni a keringés-térfogatot, mérlegelni kell az arra az egyedi estre vonatkozó különleges követelményeket.”

Ez azt jelenti talán, hogy ezeket a folyadékokat kizárólag szükséghelyzetekben lehet alkalmazni? Egyáltalán nem! „Minden fontosabb műtététi típus”-sal kapcsolatban írták a Kentucky Orvostudományi Egyetem sebészei a következőket:

„Száz beteg közül mindegyik több mint 1000 ml vért vesztett a műtét során, de ennek a mennyiségnek kétszeresét, esetleg háromszorosát kapta Hartmann-oldat formájában. A műtét utáni elhalálozás és megbetegedés aránya nem a vér hiányának volt tulajdonítható a helyette alkalmazott közeg miatt . . . A makacsul fennmaradó hagyomány ellenére, mely szerint a vér az egyedüli hatásos pótszere a vérveszteségnek, a részben vagy teljesen vért helyettesítő sóoldatok felhasználásának gyakorlata egyre nagyobb teret hódít számos központban.”

A súlyos agykárosodást(a hypoxia miattit) sajnos még gyakran vérrel sem lehet kezelni, ugyanis ekkor a nekrotizált agyterület(penumbra) környékén a neuronok maguktól elhalnak(apoptózis). Nem beszélve a túlzott ROS termelésről, ami hypoxiában egyre nagyobb lesz, és a szöveti vérellátás helyreállításával még nagyobb( a ROS synthase enzimek addigra transzlálódnak--reperfúziós synd.). Ennek ellenére a vérellátást helyre kell állítani, mert nélküle még több ROS synthase lesz, ami még nagyobb reperf. synd.-hoz vezet.

Ehhez hozzájárul, hogy a sérült vér-agy gáton kitapadnak a vér leukocitái, amik immunreakcióba lépnek az agy sejtjeivel. Ez további sejtelhaláshoz vezet.

Ennyit a traumás agyról. remélem látod már, hogy nem olyan egyszerű, hogy csak az o2 ellátást növelve segíthessünk.

Íme azok a mondatok, melyekkel baj van.

"Az átömlesztés csupán növeli a teljes térfogatot, fokozza a vér oxigénhordozó képességét, és normálplazma alkotórész alapnak bizonyul.”

-Pontosan ez teszi megfelelővé a beteg számára a trafót

"...az-e a helyesen megválasztott folyadék, melyet a kezdeti kezeléshez a nagy vérveszteséget szenvedett betegeknél gyorsan át kell ömleszteni.”

-itt a kezdeti kezelésről van szó. Ezt a mentős hsz.ben leírtam már.

"az ember 1,5 liter vért is veszíthet"

-Ez egy olyan mennyiség, amely nem vezet keringési sokkhoz, így nem ide tartozik. A vértrafó a sokkos emberek megmentéséhez kell

„Száz beteg közül mindegyik több mint 1000 ml vért vesztett a műtét során,"

-ismételten.

meglepő módon nem beszélnek vértérfogat közel felét elvesztő emberekről. őket így már nem lehet kezelni.

jóéjt.

Tisztelem és becsülöm a nézeteidet, és azt kívánom, hogy az elmélet mellett, a gyakorlatban olyan komoly tapasztalatokat is szerezz, mellyel értelemszerűen most még nem rendelkezhetsz.

Én nem tudok sok mindenhez azon a szinten hozzászólni, amit írsz. De azt gondolom és az általam vizsgált eddigi irodalmak is abban erősítenek a témát illetően, hogy az a szakterület, melyről itt beszélünk rengeteg olyan specifikus tudásanyagot tartalmaz, melyet sajnos az egyetemek még nem tanítanak, vagy legalábbis nem mindenhol. Éppen ezért sok orvos, aki kikerül onnan, nem egészen úgy látja a terepet, mint azok, akik mondjuk a vérmentes orvoslásban képezték tovább magukat és vállalták a kihívásokat.

A lényeg, hogy ezek a szakemberek a gyakorlatban nagy biztonsággal el tudnak végezni minden olyan orvosi terápiát vér nélkül, amit sok más orvos nem nem tart még ma sem kivitelezhetőnek.

Itt szerintem csak az elkötelezettség iránya a nagy különbség az orvosok csoportjai között, nem a halálos rizikófaktorban van nagy eltérés.

Persze a vérmentes eljárásoknak mindenképpen rengeteg olyan előnye van, amit a trafó sohasem lesz képes behozni, és amint mondtam, ez nagyon nem elhanyagolható különbség a kettő között!

Majd utána nézek az általad kritikusnak vélt problémáknak is, de most jó éjt.

Nagy vérveszteségről is írtam fent:

"Klinikai vizsgálatok kimutatták, hogy egy olyan személy, akinek ’nagy vértérfogata van, még két liter (2000 cm3) teljes vérveszteséget is képes elviselni’, s csak arra van szüksége, hogy vér nélküli oldatokkal helyettesítsék az elveszett folyadékmennyiséget."

Te arról a határterületről beszélsz, amikor már csak másodpercek vannak a keringési sokk beálltáig?

Mekkora a garancia arra, hogy a vér segít?

És vajon vannak-e jól kidolgozott eljárások arra, hogy ebben a vérmentes kezelés (is) hatékony legyen, bár nem tudom milyen hatékony a trafó a nagyon extrém helyzetekben.

A tapasztalatok a nagy számok szerint mindenesetre biztatóak. Vagyis azok az állítólagos kockázati tényezők, nem nyomhatnak nagy súllyal.

A hsz.-ek emellett sok idézetet tartalmaznak elismert orvosoktól, de abba is gondolj bele, hogy sok más ugyanakkora szaktekintély pedig a transzfúzió mellett foglal állást. Mivel sem a Hematology-t sem a Transfusiology-t nem olvasom gyakran(az arc- és szájsebészet érdekel), ezért nem tudom idézni őket.

Neked az Ébresztő!-ből kicsit könnyebb a dolog.

Írod, hogy a trafónak vannak olyan hátrányai a vérmentessel szemben amit nem(vagy nagyon nehezen) lehet behozni(ezek az immunológiai eltérések). Ez ellenben fordítva is igaz. Véleményem szerint az ellenőrzött, szakorvos által végrehajtott transzfúzió még igy is kisebb kockázattal jár. Pláne, ha elég a plazma transzfúziója, az ugyanis lényegesen kisebb immunreakciót vált ki(mégis növeli mind az o2 ellátást, mind a keletkező vasodilatator metabolitokat). Persze ez gyakran nem elég, a rendes vér ezt jobban csinálja(de a fizetett ár is magasabb)

"A heparint még nem írtam a dikumarin mellé, de azt is szokták adni."

Mennyire a műtét alatt, vagy inkább utána?

Valamint ezt hogy oldják meg azok, akik rendszerint eredményesek a Tanúk kezelésében, még gyakran akkor is, mikor a vérpárti orvosok lemondanak róluk.

Ez különben önmagában is ijesztő, vagyis amikor egy doki erre képes, minthogy utána nézzen kicsit, képezze magát kicsit!

Ezért mondom, hogy orvos és orvos, sebész és sebész között sajnos ilyen szempontból is sok különbség van.